Jubileumi interjúk II. – Földi András

1667. január 17-én vette kezdetét az oktatás a Nagyszombati Egyetem jogi fakultásán. Melyek voltak a főbb tantárgyak és hogyan bővült ezek listája az évek során?

A kar alapítólevele négy tantárgy oktatását irányozta elő: a kánonjog (ius canonicum), a római jog (ius civile), valamint a hazai jog (ius patrium) elméletének és gyakorlatának előadását, értve utóbbiakon a magyar anyagi jogot és a magyar eljárásjogot. Az a tény, hogy a nagyszombati jogi karon szinte kezdettől fogva (ténylegesen csak 1672-től) tanítottak hazai jogot is, különlegesnek nevezhető, mert a hazai jog oktatása az európai jogi karok többsége esetében csak később kezdődött meg, Oxfordban pl. csak az 1750-es években kezdték el az angol jogot oktatni. Visszatérve Nagyszombatra, a tantervi paletta sokáig változatlan maradt, és mintegy 100 évvel később kezdett bővülni. Mária Terézia 1760-ban elrendelte a természetjog (ius naturale) oktatását, amelyet kezdetben a római jog professzora látott el. 1773-ban a természetjog is – amelynek keretében a jogbölcselet mellett a közjoggal, különösen a nemzetközi joggal is foglalkoztak – önálló tanszéket (és így professzort) kapott. Hamarosan önálló tantárgy lett és önálló tanszéket is kapott a büntetőjog (a büntető eljárásjoggal), a (nem egészen a mai jelentésében ismert) statisztika, az ún. politikai és kamerális tudományok, majd a magyar magánjog is.

Hogyan kell elképzelnünk a korszak tipikus joghallgatóját? Milyen társadalmi környezetből, milyen családból érkezik a jogi karra?

Bár a kora újkorban úgyszólván minden magyar nemesember jogvégzett volt, a kar hallgatóinak többsége valószínűleg soha nem volt nemesi származású. A korai időszak hallgatóságáról a forrásanyag javarészének megsemmisülése miatt sajnos csak nagyon keveset tudunk, az viszont tartós jellemzőként leszögezhető, hogy a hallgatóknak csak néhány százaléka származott vagyonos családból. A hallgatók nagy többségének a puszta megélhetés is gondot jelentett, tankönyvek, pláne egyéb könyvek vásárlásáról pedig nem is álmodhattak. Ugyanakkor tudunk a régi nagyszombati joghallgatók nem ritkán erőszakos jelenetekbe torkolló mulatozásairól. Érdemes megjegyezni, hogy II. József bevezette a tandíjat, a befizetett tandíjakból pedig ösztöndíjakat alapított a jó előmenetelű és szegény hallgatók tanulmányainak támogatására.

A hallgatók csupán elméleti órákon sajátították el a jogtudományt vagy volt alkalmuk gyakorlati tapasztalatot is szerezni a tanulmányaik során?

A kar történetének szintén tartós, és nem feltétlenül pozitív sajátossága, hogy a képzés gyakorlati jellege mindenkor elmaradt a külső elvárásokhoz képest, bár mint említettem, a nagyszombati egyetem jogi karán a képzés a korabeli külföldi jogi karokhoz képest az alapítás korában gyakorlatiasabb volt. Mindenesetre az előadások mellett kezdettől fogva léteztek bizonyos gyakorlati órák, pl. ún. magándisputációk, amelyeken a diákok a tanár felügyeletével vitatkoztak egy-egy értekezés téziseiről. Később jelentek meg a bírósági tárgyalásokat szimuláló gyakorlati órák, amelyeken a kijelölt diákok perbeszédeket is tartottak.

Van-e arról tudomásunk, hogy hogyan zajlottak a vizsgák, hogyan kérték számon a tudást? Milyen értékelést kaptak a hallgatók teljesítményükre?

Az évente egyszer vagy kétszer leteendő vizsgák szóbelik, s emellett olyannyira nyilvánosak voltak, hogy azokon a dékánnak és a többi professzornak is jelen kellett lennie. A vizsga beszélgetés, sőt vitatkozás jellegét erősítette az a szabály, amely szerint az egy órán át tartó vizsga utolsó negyedórájában a hallgató tehetett fel a tárgyra vonatkozó kérdést az őt vizsgáztató tanárnak. Az értékelés hagyományosan háromfokozatú volt. Az egyetem elvégzésével a joghallgatók az 1870-es évek előtt nem szereztek automatikusan doktorátust. A doktori címhez az 1770-es évektől három szigorlatot kellett letenni: az elsőt természetjogból és egyházjogból, a másodikat római jogból és büntetőjogból, a harmadikat pedig a hazai jogból és az európai államok statisztikájából. Tegyük hozzá: az oktatás nyelve annak idején a latin volt, nota bene, nem is minden diák, pláne nem minden tanár tudott magyarul.

Jellemző volt-e a joghallgatók körében a peregrináció, tanulhattak-e külföldön?

Szabó Béla debreceni professzor, aki immár évtizedek óta foglalkozik peregrináció kutatással, megállapította, hogy a XVI. és a XVIII. század között közel 1000, név szerint azonosítható magyarországi diák folytatott jogi tanulmányokat külföldi egyetemeken. A szakmai hírnevet szerzett hazai jogászok esetében mindig verifikálhatók a külföldi tanulmányutak. Joggal feltételezhetjük, hogy annak idején karunk hallgatói közül is többen eljutottak Strassburgba, Jénába, Leidenbe, Halléba, Göttingenbe vagy Bécsbe. 

Maradtak-e ránk ebből az időszakból az oktatással kapcsolatos relikviák, s ha igen, hol lelhetők fel ezek?

Mint arra az előző interjúban Dékán Úr is utalt, a jogi kar latin nyelvű alapítólevelének eredeti példánya az aláírásokkal és a viaszpecsétekkel az Egyetemi Levéltárban megtalálható. Megvan a kar 1692-ből származó művészi kivitelű jogara (pédum), a tetején Szent Ivó, a jogászok védőszentjének szobrával. Szintén megvan az I. Ferenc király által 1819-ben adományozott dékáni lánc. Ezeket a relikviákat (a rektori és bölcsészkari megfelelőikkel együtt) az Egyetem tavaly kapta vissza a Nemzeti Múzeumtól (egyelőre csak megőrzésre), ahová 1949-ben egy pártállami döntés következtében kerültek. A rendszerváltozás óta a doktorrá avatásokon a rektor és a dékánok az említett 1819-ből származó díszes láncok hű másolatait viselik. Mária Terézia koráig visszamenőleg megvannak a dékáni pecsétnyomók is. Kiemelném még az 1775-től évente nyomtatásban megjelent, sokáig latin nyelven közzétett jogi kari tanrendeket, amelyek közül igen sok fellelhető az Egyetemi Levéltárban. Ezekből a szellős táblázatok formájában összeállított órarendekből kiderül, hogy a régi diákok csak kevés tantárgyat tanultak, ám azokat a jelenleg szokásosnál magasabb óraszámban (és alighanem alaposabban is).

És végül egy személyes kérdést szeretnék feltenni. Mit jelent az Ön számára a jubileum, mit jelent Önnek egy 350 éves intézmény professzoraként dolgozni a mindennapokban?

Nagy megtiszteltetést és felelősséget, ami szerencsére többnyire nem nyomaszt, hanem inkább ösztönöz arra, hogy igyekezzem mind oktató-, mind kutatómunkámat a nagy elődökhöz méltóan végezni. Egy ilyen jubileum alkalmával érdemes elgondolkodni azon, mit jelent a kar múltjának immár 350 éves folyamatossága. 1667. január 17-én hétfőn Takács (Textor) Ádám, a római jog professzora megtartotta első tanrend szerinti előadását. Ő maga is, majd tanszékének későbbi betöltői is, mindig átadtak valamit, nemcsak diákjaiknak, hanem tanszéki utódaiknak is. És így volt ez a többi, később létrejött tanszék esetében is. A professzorok névsora 1667 óta máig hiánytalanul megvan. Ennek a hosszú, kontinuus láncolatnak vagyunk mi most – egy bizonyos ideig – a részesei. Ahogy mondani szokás, óriások vállain állunk. Remélhetőleg mi is át tudunk majd adni valami maradandót az utánunk jövőknek.

Beszélgetéssorozatunkat folytatjuk. 

További jubileumi interjúk