Jubileumi interjúk III. – Mezey Barna
A beszélgetésünk ugyan az 1848–1945 közötti időszakot érinti, de az első kérdésnél kezdjük egy kicsit előbbről. 1780-ban adta ki Mária Terézia az úgynevezett Diploma Inaugurale-t, az Egyetem újjáalapítási oklevelét, s ha visszatekintünk a múltba, az Egyetemet már nem Nagyszombatban, hanem Budán látjuk. Mit jelentett ez az újjáalapítás, hogyan érintette kifejezetten a jogi kart és miért került sor a Budára való költözésre?
Bár a szakirodalomban nem túl precízen „második alapítólevélként” emlegetik, magam részéről nem annyira újjáalapításnak, mint inkább megerősítő aktusnak nevezném. A Diploma valójában a Budára 1777-ben átköltöztetett egyetem működése érdekében részben a nagyszombati privilégiumokat erősítette meg, részben stabilizálta az 1769. évi oltalom-és adománylevél és az 1770. évi Norma Studiorum szellemében „államosított” egyetem királyi státusát. Az 1780-ban kelt rendelkezés amúgy világos okát adta az áttelepítésnek. Az uralkodó szerint Pázmány Péter az egyetemet azért a nagyszombati jezsuita kollégiumba telepítette, mert úgy vélte, hogy ott védett lesz mind a török támadásitól, mind a belső ellenségtől. Ilyen veszély immáron nincsen – mondja a Diploma – ezért „az efajta tudományegyetem kevésbé alkalmasan helyezhető el az ország valamely sarkában, hanem hogy azt inkább az ország fővárosában, t. i. a Duna partján, mintegy az ország közepében fekvő szab. kir. Buda városában kell elhelyezni.” Ez a megfontolás nem idegen a modern államot építő abszolút monarchák gyakorlatától sem, a magyar nemesség felé pedig egyfajta gesztust gyakorolt a döntéssel. Igaz, ugyanakkor ez üzenet is volt: a királyi palota benépesítése az universitas tanáraival és hallgatóival egyértelművé tette a rendek elvárásának negálását: az udvar nem települt Budára, miként az uralkodók sem kívántak tartósan Magyarországon tartózkodni, különösen nem ott lakni. A jogi és bölcsészeti kar magába a királyi palotába költözhetett, az egyetem többi kara és intézménye különféle budai épületekben nyert elhelyezést.
1945-ig még egyszer költözött az Egyetem, immár Budáról Pestre, a Kar mostani épületébe került át. Ennek a költözésnek mi volt az oka, hogyan került kiválasztásra az épület? Mit lehet tudni arról a „házról”, melyben a mindennapjainkat éljük?
Válasszuk szét a kérdést. Ugyanis nem egy, hanem két költözésről van szó. Az egyik 1784-ben történt, a másik 1805-ben. Az első hurcolkodás királyi akaratból származott: a centralizáció és a fővárosiasítás jegyében 1783. november 28-án kelt legfelsőbb elhatározás jegyében Budára költöztették a Helytartótanácsot és a Magyar Kamarát Pozsonyból, a Királyi Curiát pedig Pestről. A várpalotát szinte hetek alatt kellet kiüríteni. Ennek lett következménye, hogy a budai társbérlők (a jogi és a bölcsészeti fakultás) együtt költözött a Curia megüresedett épületébe, a Ferencziek terére. Az egyemeletes épületet, mely eredetileg katonai élelmiszerraktár és hivatal céljait szolgálta, 1724-ben vásárolta meg Szeleczky Márton, volt pest megyei alispán, utóbb Pest vármegye bárói rangra emelkedett országgyűlési képviselője. A hely az idő múlásával jelentősen felértékelődött: ő még 1600 forintért jutott a ház tulajdonjogához, 1771-ben örökösei már 32 ezer aranyforintért adták tovább a kincstárnak. Ez évtől az egykori Szeleczky-házban a Királyi Curia működött 1784-ig, az egyetem beköltöztetéséig (nevét mindmáig őrzi a Curia utca). Ezt az épületet tekintették az egyetem főépületének is. A jogi kar szempontjából nem volt kedvező az új elhelyezés: a fakultás mindösszesen négy teremhez jutott, az épület javát a bölcsészeti kar foglalta el. (A házzal szemben 1727 és 1743 között állították helyre a ferencesek templomukat és kolostorukat. A Ferenciek terét szegélyező kolostorépületbe költözött be azután az uralkodói rendelettel a várból kitelepített egyetemi könyvtár, ami így legalább a kar elérhető közelségében maradt.)
1795-ben a Szeminárium térre nyíló pálos kolostor temploma (Az egykori Pálosok utcája, ma Papnövelde utca sarkán) az egyetem használatába került. Idő kérdése volt csupán, hogy mikor költözhet be az immáron pesti universitas a pálos kolostorba is. 1804-ben egy esztendeig az orvosok, majd az azok továbbtelepítése utána megüresedő Nagyszeminárium épületét a jogászok, a bölcsészek és a teológusok foglalhatták el. A helyzet nem volt túlságosan bíztató: a bölcsészeti kar természettudományi szakterületei (s ennek megfelelően tanszékei) dinamikusan terjeszkedtek, s a Karnak a Szeminárium (később Egyetem) téren egészen a nyolcvanas évekig meg kellett elégednie hét tanteremmel, négy vizsgaszobával és négy hivatali helyiséggel. A Trefort-éra jelentős változásokat hozott: az Egyetem számos épületet kapott. A lendületes építkezési hullám elérte az Egyetem teret is. Előbb Szkalnitzky Antal tervei alapján 1873 és 1875 között megépült a Szerb utcai szárny hátsó traktusa, amit Wéber Antal folytatott az Egyetem tér felé. 1888-ban azután elbontották a kolostor volt Egyetem téri épületét is és megkezdődtek az új főépület munkálatai. Az időközben elhunyt Weber Antal terveinek felhasználásával, Baumagerten Sándor és Herczeg Zsigmond elképzelései és irányítása szerint folyt az építkezés, melynek eredményeképpen 1899-ben átadásra készen állt a ma is látható főépület, melyet 1900-ban megfelelő külsőségek közepette felavattak. Az év májusában maga Ferenc József is meglátogatta az intézményt. Ebben az esztendőben kezdődött meg és kereken 11 esztendeig tartott a bölcsészek áttelepülése új épületeikbe; a jogi kar csak ezt követően szerezhette meg a tantermek és oktatási célú szobák fölötti befolyást.
Az egyetemalapítás 300. évfordulója alkalmából (1940-re) új arcot kapott az előtér, az aula és a rektori rezidencia. Ugyancsak az évforduló kapcsán vásárolhatta meg az egyetem a Központi Papnövelde kertjének egy részét, amelyre 1938-ban húzták fel a nagy előadótermeket magukban foglaló belső szárnyat. A világháborúban semmisült meg az épület domináns eleme s egyben éke, a kupola, melynek helyreállításában reménykedve ideiglenes tetőszerkezetet húztak a helyébe. Sajnos az 1961–1963-as felújításnál végleg eltűntek a maradványok is, s a helyreállításról még a 2010. évi renoválásnál is le kellett mondani.
|
|
|
|
Diploma Inaugurale |
Jogászbál táncrendje |
Milyen változások történtek a jogi oktatásban a forradalmat követően?
Az út 1848-tól 1945-ig meglehetősen hosszú, egy interjú kereti csupán a jelentősebb fordulópontok felvillantásait engedi meg. A sor Eötvös Józseffel kezdődik, aki a karok véleménye alapján elkészített egyetemi reformjavaslatait tervezte benyújtani az országgyűlésnek, amire halála miatt már nem kerülhetett sor. A sors furcsa fintora, hogy az április törvényhozás által meghirdetett tanszabadság eszméjét az egyetem autonómiáját felfüggesztő, az összbirodalmi, egységes tantervet bevezető, a latin és német nyelvű oktatást visszaállító, Leopold Thun irányította bécsi kultuszminisztérium valósította meg. Thun az osztrák egyetemeken már realizált reformokat intézményesítette a pesti egyetem esetében is, mely nem kevéssé az 1848-ban tervbe vett elképzeléseket is megvalósította. Szigorú rend, kemény vizsgaszabályzat, a magántanári rendszer bevezetése, a képzési idő felemelése négy évre, a tantervbe jelentős számú német és osztrák történeti és jogi tárgy beépítése. A jogi kar szempontjából lényeges volt bürokratikus berendezkedéssel együtt járó, jelentős számú, jogi végzettségű hivatalnok iránti igény jelentkezése. Ez a kar súlyának növekedésével járt együtt.
Nem volt ez másként 1867 után sem. Az új magyar állam felépítésének feladata, a modern magyar jogrendszer kialakításának műve, a 19. század utolsó harmadára meginduló óriási jelentőségű kodifikációs mozgalmak megnövelték a jól képzett, innovatív jogász iránti keresletet, miközben nagymértékben megnövekedett a jog, a jogász szakma és a jogtudomány reputációja is. Ez pedig visszahatott az egyetemre, a karra is. Eötvös második minisztersége megalapozta, Trefort Ágoston tevékenysége megkoronázta az egyetemi reformprogramot, mely nem kevéssé jelentős egyetemi fejlesztéseket hozott. Ennek részeként több szabályzat is napvilágot látott. 1874-ben a jogi karon mind nagyobb számú hallgatóság oktatási fegyelmi helyzetének orvoslása érdekében új vizsgarendet honosítottak meg: az alapvizsgarendszert. Az alapvizsgák az első és második évfolyam tanulmányait zárták le. Az első alapvizsga tárgya a jogtörténet és római jog, másodiké a jogbölcselet, magyar közjog, közgazdaságtan, mely tárgyak ismerete valamennyi jogvégzett számára alapvető követelmény. Aki ezeknek az elvárásoknak az első illetve a második esztendő végén eleget tett, megkezdhette érdemi képzését, s tanulmányai végeztével tehette le további államvizsgáit. Ez az alapvizsgarendszer a második világháborúig alapját képzet a vizsgarendnek. Egyébként pedig egymást érték a tanulmányi rendeket szabályozó királyi elhatározások és kultuszminisztériumi rendelkezések.
Az 1848-as forradalom és szabadságharc hogyan érinti a Kart általában és részt vettek-e benne joghallgatók?
Nincs az a forradalom, amelyben ne lennének az első sorokban az egyetemi hallgatók. S nem volt ez másként 1848-ban sem. A korabeli feljegyzések szerint a forradalmi ifjak kezdeményezéséhez március 15-én az orvos, mérnök és bölcsészhallgatók mellett a jogászok is csatlakoztak. Két napra rá a hallgatóságnak már írásban megfogalmazott reformkövetelésük volt, az ún. kilenc pontos javaslat, melyet a tanári kar egy része is támogatott. Az indítványt hallgatói delegáció vitte a pozsonyi országgyűlésbe, amely egyetemtörténetet kutatók szerint hatással volt az ún. egyetemi törvény alakulására is. A hallgatók követelésére az egyetem áttért a magyar nyelvű oktatásra, ezzel egy időben a hatóságok nyugdíjazni illetve áthelyezni voltak kénytelenek a magyarul nem beszélő professzorokat. Március végére a hallgatók elérték azt is, hogy az egyetem tanácsának ülésein hallgatói képviselő is jelen lehetett. A forradalmi események előrehaladtával a hallgatók egyetemi századot alakítottak a nemzetőrségen belül.
Másik oldalról nézve a forradalmi események és főként az első felelős minisztérium kultuszkormányzatának törekvései jelentős változást hoztak a tanári kar életébe is. Ahogyan az 1843–44-es országgyűlésen megfogalmazott éles kritikák is tartalmazták: az egyetem oktatói kara javarészt a bécsi universitas oktatási programját megvalósító és a kormányzat ellenőrzése alatt dolgozó, elavult szellemben és a nemzeti törekvéseket alig akceptáló konzervatív tudósi körből került ki. A bírálatok szerint az universitas az elavultság fészke lett, minden ízében megújításra szorult. Ebből a szempontból 1848 vérátömlesztést hozott: a magyarul előadást tartani nem tudók mentek, új, frissen gondolkodó fiatalok (mint Kornis Károly vagy Pauler Tivadar) jöttek. A kormány reformtörekvései pedig felpezsdítették az egyetem és a kar közéletét. Persze, mint tudjuk, a változások nem teljesedhettek ki: a monarchikus diktatúra részben új megoldásokkal operált.
|
|
|
|
Központi épület |
Tanulmányi Szabályzat 1875 |
A doktori szigorlatok rendszerében nagyon jelentős reformok zajlottak le. Minek a hatására történtek ezek, és miért tartották ezt változtatásra szorulónak?
Az egyetemtörténet kutatójának az egyik legfontosabb tapasztalata, hogy a saját életünkben hallott-hangoztatott követelések és törekvések szakadatlan sora jellemzi az egyetem és a fakultás históriáját is. Vissza-visszatérően ugyanazok a gondok-problémák, s az ősi újdonságokat feltaláló reformerek szinte messianisztikus harca a változtatásért.
Ezeknek a küzdelmeknek jellegzetes terepe volt a szigorlati rendszer kettős vonatkozásban is. Egyfelől a magyar fejlődésben a jogi tudori szigorlat mintegy beleolvadt a képzésbe, annak részét képezve egyfajta képesítő szemponttá lépett elő. Az ügyvéddé válás feltételeként megjelölt jogi doktori szigorlat fokozatosan veszített tudományos értékéből és inkább szakmailag teljesítendő feltétellé vált. A kormányzat időről – időre a doktorátus tudományos jellegének visszaállításáért lépett fel, a kar inkább ambivalens álláspontra jutott.
Másfelől a szigorlati rendszer a kormányzati és jogász berkekben rendre megújuló bifurkációs vita függvényeként is alakult. A bifurkáció, vagyis a képzés valaminő kettéválasztása, megosztása vagy legalábbis a specializálódás lehetőségének megteremtése mögött rendre megjelent a kormányzat jogi oktatásra vonatkozó céltételezése. Amikor (hagyományos megfontolásból is) külön fogalmazták meg az államszolgálatra (értsd kormányzati-közigazgatási) feladatokra és a szűkebb értelemben vett igazságszolgáltatási szféra számára történő képzés elvárásait, egyben alapot adtak a képzés (sőt, miként a fakultás kezdeményezte: a doktorátus) megkettőződésének is. Azt senki nem vitatta, hogy a közigazgatásba távozó szakembernek is szüksége van jogi ismeretekre; az ismeretek mélységében azonban eltérőek voltak a vélemények. 1872-ben a kar a megoldást a kérdésben még csak a vizsgarendszer reformjától várta: javaslatba hozta a jogtudományi és államtudományi vizsgálatok kettősének rendszerét. Itt azonban már nem lehetett megállni. 1875-ben új szigorlati rendtartást bocsátottak ki (nem kevéssé a kar elgondolásaink megfelelően). A doktori cím megszerzésének feltételéül szolgáló szigorlatokat elválasztották egymástól: az államtudományira és a jogtudományira. Ez egyben a bifurkáció győzelmét hozta, hiszen megkülönböztették egymástól az államtudományi és a jogtudományi képzést. (Az államtudományi doktori szigorlat tárgyai: jogbölcselet, magyar közjog, államtudomány, nemzetgazdaságtan, pénzügytan, statisztika, közigazgatási jog, pénzügyi jog; a jogtudományi doktori szigorlaté pedig jogbölcselet, nemzetközi jog, római jog egyházjog, közjog, magyar magánjog és osztrák polgári jog, büntető anyagi és eljárási jog, kereskedelmi jog, polgári eljárásjog.)
Játszott-e valamilyen szerepet a Kar a korszak oktatáspolitikájában? Nyilváníthatott-e véleményt ilyen kérdésekben, s ha igen, ez befolyásoló erővel hatott-e?
A válasz egyértelműen kettős: igen is, meg nem is. Korszakonként, kormányzati kurzusonként is változóan reagált a politika a karra és a kar a politikára. Talán elmondható, hogy nyugodtabb időszakokban az együttműködés is messze jobb volt, mint forradalmi vagy diktatórikusabb periódusban. A racionális kultuszkormányzat megértette, hogy a jogtudományt, az oktatást, a hallgatókat, a pedagógiát az egyetem tanárai jobban értik, mint az adminisztráció hivatalnokai. A radikális bombázások hívei pedig az egyetem tehetetlenségére, hatékonytalanságára, új iránti érzéketlenségére hivatkozva akarták megmutatni az egyetemnek, hogy mi lenne neki a jó. Ennek függvénye volt mindig is a fakultás közrehatása a felsőoktatás-politikában. (Eltekintve attól a ténytől, hogy a kormányzat rendre a karról, az egyetemről válogatta minisztereit, államtitkárait, kormánybiztosait és tanácsadóit. Ez magától értetődőn adott lehetőséget a kari [de legalább ennyire saját] vélemények közvetítésére.)
A pozitív példák között volt Eötvös József, aki egyetemi reformterveit a kari javaslatokra alapozta; Trefort Ágoston, aki a szemináriumi rendszer meghonosítását a kar támogatásától tette függővé, az 1875. évi doktori szigorlati rendtartás is a kar javaslatán alapult; olykor maga az uralkodó is akceptálta a fakultás törekvéseit, mint a hatvanas évek magyarnyelvűsítését. Az 1883-as tanulmányi szabályzat ezzel szemben a kar javaslatának mellőzésével született. Addig, amíg a pesti universitas egyedül való központja volt az egyetemi felsőoktatásnak, természetesebb volt a maga sorsának alakítását jelentő tervezetekről véleményét kikérni, sőt a reformjavaslatokat tőle beszerezni. Az egyetem (s ezzel együtt a Kar is) befolyása némiképp meggyengült a kolozsvári egyetem megalapításával, de lényegesebb volt azután a debreceni egyetem megnyitásával együtt járó hegemóniavesztés. Akárcsak a néhány esztendőre rá, az 1914-ben hallgatókat fogadó pozsonyi universitas megjelenése, majd a Szegedi Tudományegyetem létrejötte. Az egyetemalapítások egyben a kormányzat felsőoktatás-politika változásait is jelezték. Mint Eckhart Ferenc megállapította, a huszadik század első évtizedeiben a budapesti egyetemre (és jogi karra) vonatkozóan a visszafejlesztés tendenciája jellemző, mely egyfajta egyensúlyteremtési szándékkal párosult az új egyetemek viszonylatában.
|
|
|
|
Egyetemi Lapok – Az egyetem épületéről (1888) |
Egyetemi Lapok – Március 15-i ünnepi szám (1892) |
Van-e információnk a Kar közéletéről? Oktatáson-tanuláson kívül milyen lehetőségeik voltak a hallgatóknak? Mi jellemezte általában a joghallgatók életét?
Az egyetemtörténet azt mutatja, hogy a hallgatók nem tudják magukat igazán rosszul érezni az egyetemen. ha valami efféle történne, egyszerűen eltűnnek, mint a ezernyolcszázhatvanas évek latin és német nyelvű előadásairól, így tüntetve a magyar nyelv mellett. A jurátusok jellemzően jó kedvéről bőven tanúskodnak a feljegyzések, a jóízű kocsmázástól a jogászbálokig, amelyekbe épp úgy belefért a rendbontó duhajkodás és az elegancia is. Az Egyetem, mint a jövő politikai elitjének utánpótló forrása, magától értetődőn ki volt éve a politikai erők terjeszkedő szándékainak. Ahogyan az I. világháborút követő forradalmi mozgalmak után a politikai rendszer átalakult, az egyetemen is megjelentek a politikai pártok. Különösen dinamikusnak bizonyultak a szaporodó nemzeti szocialista szervezetek. A politikai szervezetek között jellemzően aktív volt az egyetemen a Magyar Országos Véderő Egyesület, az Ébredő Magyarok Egyesülete, a Területvédő Liga. Ugyanakkor a Nemzeti Radikális Párt megszervezte a Márciusi Fiatalok szemináriumait, keresettek voltak a Falukutató szemináriumok. A szakmai-tudományos önképzés fórumai voltak a tanszékek mellett szervezett szemináriumok. A diákotthonok közül kiemelkedtek a kollégiumok, a mai szakkollégiumok elődei, melyek puszta szállásbiztosításnál jóval többre törekedtek: képzésre, oktatásra, művelődésre, szórakoztatásra is. A legendás Eötvös József Collégium, a Szent Imre kollégiumban a Horthy Kollégium, a Bolyai kollégium. A hallgatók sorsának enyhítésén munkálkodtak a különféle menzaegyesületek, a Mensa Academica, az Országos Diáknyomor Enyhítő Akció. Illés József jog- és államtudományi kari egyetemi tanár kezdeményezésére született meg Állástalan Diplomások Országos Bizottsága. Az egyetem hallgatóit szervező egyesületek és társaságok számos formája volt ismert. Ezek egy része kifejezetten hallgatói önszerveződésként született. Ilyen volt a Joghallgatók Segítő- és Tudományos Egyesülete, az Általános Egyetemi Segítő Egyesület, a Budapesti Egyetemi Athletikai Club, a Budapesti Egyetemi Természetrajzi Szövetség, a Budapesti Egyetemi Gyorsíró Egyesület, a Budapesti Tudományegyetemi Énekkar, a. Budapesti Egyetemi Turista Egyesület. Karonként szerveződtek a bajtársi szövetségek, a jogi fakultáson a Werbőczy szövetség, melynek alapszabálya szerinti célja a keresztény magyar szellem, műveltség, államhűség, törvénytisztelet ápolása volt.
Voltak külső szervezetek, melyek egyetemi fiókszervezeteket hoztak létre azért, hogy a hallgatókat soraikba csábítsák s aktivitásukat kihasználják. Hasonlóképpen jelentek meg az egyházi hátterű szervezetek, így a Foederatio Emericana (a Katolikus Magyar Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Szövetsége), a Magyar Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Országos Szövetsége, a Katolikus Ifjúsági Diákszövetség (a Szent Imre Kör, a Regnum Marianum, az Egyetemi Mária Kongregáció), a Magyar Protestáns Diákszövetség.
Voltak-e a Karnak ebben az időszakban nemzetközi kapcsolatai, s ha igen, melyeket említené, mint jelentősebbeket?
Az Egyetem a századfordulóhoz közeledve a világ egyik legnagyobb egyetemévé fejlődött. Ez a tény és az intézmény tudományos súlya magával hozta a nemzetköziesedést. Igaz, kevésbé volt ez jellemző a jogászokra, mint az orvosokra vagy bölcsészekre (természettudósokra). Nem szabad elfelejtenünk, hogy a fakultás rendes tanári kara alig érte el a két tucatot, akik a több ezer hallgatót oktatták, irányították, vizsgáztatták, s maguk is tudományt műveltek. Ebbe a feltételrendszerbe a személyes kapcsolatok fértek leginkább bele. A két világháború között, a nemzetközi kapcsolatokban komoly gondot okozott a világháború utáni diplomáciai elszigeteltség és a gazdasági helyzet. A háború után lassan építette vissza az egyetem korábbi kapcsolatrendszerét, amit némiképp korlátozott az újonnan kialakuló nemzetközi rendszer feszült hangulata. Az 1935. évi ünnepségek csúcspontot jelentettek a kapcsolatrendszerben, a kontinens mellett a tengerentúlról is tudósok százai érkeztek, delegációk és világhírű professzorok, kutatók. Fénypontja volt az egyetemi ünnepi rendezvénysorozatnak a díszdoktoravatás, melynek során 32 osztrák, német, olasz, francia és angol tudóst fogadott az egyetem vezetése honoris causa doktorrá. Utóbb azonban sajnálatosan visszaesett a külhoni kontaktusok száma, miután az egyetem arra kényszerült, hogy a jelentős külföldi tudományos tanácskozásokra, jubileumokra útiköltség hiányában dísztáviratokat küldjön. Az állami támogatással arányban apadtak a külföldi tudományos lehetőségek. Tudományos elismertsége révén néhány professzor kapott csak külföldi meghívást. A harmincas évek második felében a jogi kar kiemelkedik a nemzetközi kapcsolatrendszerének karbantartásával: összehasonlítva a külhoni kapcsolatok látványos egyetemi hanyatlásával, kifejezetten jelentősnek ítélhetők Eckhart Ferenc, Gajzágó László, Szaladits Károly meghívásai tudományos konferenciákra. A háború kitörése után pedig végleg bezáródtak a tudományos kapcsolatok útjai: a kulturális egyezmények keretébe igazított német, olasz és bolgár előadás-lehetőségek maradtak. A teljes egyetemen tanuló külhoni hallgatók száma 1934 és 1944 között átlagosan 50-60 körül mozgott.
Ön mint az Egyetem rektora, Karunk volt dékánja és jelenleg tanszékvezető egyetemi tanára miben látja a 350 éves múlt jelentőségét?
A 350 éves tradíció hitet ad a mának. Üzeni a minőséget hordozó hagyományok megtartó erejét és a megújulási képesség fontosságát. Bizonyítja a tudományos kutatás és az erre épülő oktatás értékeinek stabilitását egy olyan szervezeti keretben, mely a történetileg illékonynak bizonyuló társadalmi konstrukciók között az egyik legállandóbbnak látszik. Igazolja a jog és a jogtudomány nélkülözhetetlenségét, a társadalom igényét a konfliktuskezelésre alkalmas, a mindennapi élet, az állami praxis, a gazdaság, a piac, a nemzetközi kapcsolatok szövevényes problémáiban tenni tudó, művelt, szakmájukat professzionálisan művelő jogászok jelenlétére és utánpótlására. A jogi oktatásra.
Beszélgetéssorozatunkat Harmathy Attila professzor úrral, a Polgári Jogi Tanszék oktatójával folytatjuk, aki 1990–1993 között a Kar dékáni feladatait is ellátta.
|
|
|
|
Törvényjavaslat – Eötvös |
Eötvös József |
