Jubileumi interjúk IV. – Harmathy Attila
Az 1950-es években vészterhes idők köszöntöttek a Karra. Milyen mértékben igyekezett a pártállam befolyást gyakorolni a Kar életére, működésére és – bocsánat, ha naiv a kérdés – volt-e bármi lehetőség a kívánalmakkal szembeni ellenállásnak?
A Kar helyzetének megértéséhez érdemes az 1950-es éveket megelőző helyzetet is figyelembe venni. Ekkor a Kar tanárai között számos olyan professzor volt, akinek a nevét máig nagy tisztelettel említik. A teljesség igénye nélkül: 1942-ig Szladits Károly, 1944-ig Angyal Pál, 1945-ig (öngyilkosságáig) Magyary Zoltán, majd az egyetemi tanárok jelentős részének valamennyi egyetemen végrehajtott eltávolításáig, 1948-ig: Szászy István, Kuncz Ödön, Moór Gyula, Gajzágó László, Navratil Ákos. 1956-57-ig: Marton Géza, Eckhart Ferenc. Az 1950-es évek közepéig tehát a Kar neves professzorai túlnyomó részét elvesztette. Az egyetemekre érkező új tanárok színvonala eltérő volt. A változás befolyásolta a professzorokon túlmenően az alacsonyabb beosztásban lévő tanári gárdát is. A következmények évtizedekig hatást gyakoroltak.
Az 1940-es évek végén kialakított és érvényesített elv szerint az egyetemek feladata a tanítás, a kutatás pedig a létrehozott kutatóintézetek feladata volt. Leegyszerűsítve a jogi oktatásban bekövetkezett változás elvi alapját: az új szocialista jog lényegében más, mint a kapitalista jog. Ezért a kapitalista országok jogával nincs összehasonlítás és a korábbi időszak hazai jogától is alapjaiban eltér az új jog. Ez a felfogás mind az oktatás anyagát, mind szemléletét meg kellett, hogy változtassa. Megjegyzendő, hogy ez a szemlélet nem érvényesült teljes mértékben és az 1950-es évek közepétől – tanáronként és tárgyanként eltérően – lassan és ki nem mondva háttérbe szorult.
A politikai szemlélet a korábbi időszak jogászait az elnyomó rendszer kiszolgálóinak tekintette. A Jogi Karokra nem jelentkeztek sokan, előfordult a más egyetemekről Jogi Karra történő átirányítás. Az évfolyamok létszáma – a jelenlegihez viszonyítva – kicsi volt. A bejárás kötelező volt, az egy csoportba tartozó hallgatók az előadásokon egymás mellett ültek, gyakorlati órákra együtt mentek. A tanulmányok befejezése után a munkahelyet kijelölték, a hallgatók részéről nem érvényesült szabad választás.
A történetek szerint előfordult, hogy hallgatók feljelentették a tanárokat, ha politikai alapon helytelennek tartották az előadáson elhangzottakat. Az 1950-es évek elején a hallgatókkal szemben is folytak politikai alapon eljárások. Így például Zlinszky Jánossal szemben, Boytha Györgyöt pedig börtönbüntetésre is ítélték.
A változás fokozatosan következett be, 1955-től már érezhető volt az átalakulás.
|
|
|
|
Plakát – Miénk az egyetem |
Kitiltások (1953) |
1956-ban sok joghallgató is részt vett a forradalmi eseményekben, egyikükre, Karátson Gáborra épp a hatvanadik évforduló alkalmával emlékeztünk. Oktatóink vállaltak-e szerepet a jeles októberi napokban?
A Jogi Kar hallgatói is résztvevői voltak az október 23-i felvonulásnak, majd a forradalmi eseményeknek. Szervező szerepet játszott a szakmailag nagyon elismert (és széles körben kapcsolatokkal rendelkező) Révész László. Vele együttműködött különösen Földvári Béláné, Nagy István, Moess Károly a tanárok közül, a hallgatók közül pedig Karátson Gábor, Töttösy Zsolt. Rajta kívül is szerepet játszott azonban a Kar több oktatója (pl. Brósz Róbert, Németh János) és hallgatója. A forradalom leverése után nem maradtak el a Karon sem a büntetések. Ezek közül kiemelkedő volt a nemzetközileg is elismert Nizsalovszky Ende professzornak (aki a forradalom időszakában az Akadémia főtitkára is volt) fegyelmi eljárással történő elbocsátása. Volt olyan eset is, hogy büntető ítélet szabadságvesztést határozott meg (pl. Karátson Gáborral szemben, aki művészként vált ismertté), volt akit kizártak az egyetemről (Korniss Pétert, aki később Kossuth díjas fotóművész lett), volt, akinek tanulmányait néhány félévre felfüggesztették (például Rubovszky András esetében, aki később vezető szállodai szakértő lett). Többen elhagyták az országot (így Révész László, Moess Károly), egyeseknek meg kellett szüntetniük a Karon a munkaviszonyukat (például Nagy István, a később a Karra visszatérő Asztalos László). A forradalom egyetemi eseményeiről, résztvevőiről, a következményekről történeti kutatások alapján lehet képet kapni.
A hallgatók közül sokan külföldre távoztak. 1956 után egy ideig a korábbi szigorú rend megszűnt. Kevesen jártak be órákra. Az egyetemi élet ellenőrzésére több éven keresztül minden évfolyamra néhány úgy nevezett pártösztöndíjast vettek fel, akik hallgatóként vettek részt az egyetemi életben.
A levéltári kutatások valószínűleg nem találják nyomát, ezért saját emlékeim alapján kiemelendőnek tartom, hogy a Kar több oktatója mindent megtett az oktatás színvonalának biztosításáért, a hallgatók munkájának ösztönzéséért, a diákköri munka támogatásáért. Több területen nem érvényesült az az elv sem, hogy az egyetem csak oktatással foglalkozik, kutatással nem. A nagy személyi változások ellenére a Kar tevékenységében számos ponton észlelhető volt a korábbi hagyományok és színvonal fenntartása. Egyetemi hallgatóként is észleltem, hogy az érdeklődésemnek megfelelő területen a polgári jogi és a római jogi tanszéken komoly követelmények, a magyar magánjog és a külföldi civilisztika eredményeinek megbecsülése érvényesült. Személyes élményem volt az is, hogy az államigazgatási jogi tanszék keretei között Magyary Zoltán munkatársa, Kiss István egyetemi hallgatókat is bekapcsolva folytatott kutatásokat.
A kari publikációkban valamennyire mindez nyomon követhető. Nincs nyoma azonban a kutatás feltételei biztosítása érdekében tett lépéseknek. A kollégái által sem igazán ismert, nagy tudású Sztodolnik Lászlóról kell ezzel kapcsolatban megemlékezni, aki az ország jogi kutatást szolgáló könyvtárak folyóirat anyagának és megrendeléseinek összehangolása érdekében nagy munkát végzett és jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy – a szakértő könyvtárosok segítségével – a többi szocialista országhoz viszonyítva gazdag folyóirat- és könyvanyag állhatott rendelkezésre annak, aki kutatással akart foglalkozni. Ez a könyvtári anyag tette lehetővé, hogy bár nem lehetett külföldre utazni, a kutatással foglalkozók később tárgyalóképesek lehettek külföldi kollégákkal.
Mit vagy miket értékel a rendszerváltozás legnagyobb pozitívumaiként a Kar életében? Milyen változásokat hozott ez az időszak és részt vett-e a Kar valamilyen módon a rendszerváltozás eseményeiben?
A változás részben hosszabb folyamat eredménye volt, részben 1990-től ugrásszerű átalakulást jelentett. A hosszabb átalakulási folyamatnak lényeges eleme volt a politikai légkör változása – elég itt utalni a Bibó kollégium működésére, ami külön tárgyalást igényel. Az általános átalakulás része volt az is, hogy – bár a közvélemény mai napig nem kedvező véleménnyel van a jogászi munkáról – köztudottá vált a jogászok iránt megnőtt igény, az elhelyezkedési és a kereseti lehetőség. Ennek eredményeként megnőtt az érdeklődés a jogi karokon való tanulás iránt (változott a felvételi lehetőség is). A hallgatók között korábban a tanulás iránt észlelhető közönyt fokozatosan felváltotta a szakma iránt megnyilvánuló érdeklődés. Örömmel lehetett észlelni, hogy hallgatók szakkönyveket akarnak olvasni és egyre többen képesek idegen nyelvű cikkeket, könyveket is tanulmányozni. (Olyan szemináriumokat lehetett szervezni, ahova nyelvi és szakmai követelmények alapján lehetett felvételt nyerni és bár nem kötelező órákról volt szó, a jelentkezők száma számottevően meghaladta a felvételi keretet).
A változás lényeges eleme volt az is, hogy az egyetemi oktatók munkája iránt megnőtt a külső igény: állami szervek, politikai és gazdasági szervezetek igényelték az oktatók közreműködését. A Kar oktatói közül számosan vettek részt az átalakulás politikai, állami, gazdasági területen lebonyolódó folyamatában. Kifejtés nélkül csak megemlítem, hogy a rendszerváltozást követően a Kar oktatói közül került ki országgyűlési képviselő, miniszter, legfőbb ügyész, alkotmánybíró. A megbecsülés miatt érzett öröm mellett ez komoly terhet is jelentett a Kar számára: részben vagy egészben elvesztette oktatói egy részét. A kollégák iránt tisztelettel kell egyébként megjegyezni, hogy bár különböző politikai álláspontokat képviseltek, a Kar nem vált politikai küzdőtérré.
A Kar megváltozott helyzetének egyik jellemzője volt, hogy akkor, amikor a jogászképzés új irányainak kereséséről volt szó, olyan megbeszélést lehetett a Karon összehívni, amelyen részt vett az igazságügyi miniszter, a belügyminiszter, a Legfelsőbb Bíróság elnöke, a legfőbb ügyész, az ügyvédi kamara elnöke is. Nem a méltóságokon van itt a hangsúly, hanem a végző hallgatók jövendő alkalmazóinak érdeklődéséről.
A jogászok iránt megnőtt érdeklődésnek az előnyei mellett komoly hátránya is volt és van. Az egyetemi oktatók – az alacsony fizetések miatt – egyetemi munkájuk mellett egyéb, jövedelmezőbb feladatok végzését is vállalják. Ez a szakmai fejlődés szempontjából komoly gondot jelent. A nyelvtanulásra, kutató munkára a szükségesnél kevesebb idő és energia marad, ami már középtávon komoly gondot jelent az egyetem számára.
Kérem, meséljen az MTA Jogtudományi Intézetéről, ennek a Karral való kapcsolatáról és arról, voltak-e személyi átfedések az Intézet dolgozói és a Kar oktatói állománya között?
Az MTA Állam- és Jogtudományi Intézete a korábbi Teleki Intézet egyik utóda volt. Ennek egyik következménye volt, hogy tovább élt a Teleki Intézetben kialakított nemzeti referensi rendszer: a környező szocialista országok nyelvét tudó és az ottani fontosabb jogi változásokat figyelő jogászok köre. Szoros kapcsolata volt az Intézetnek az Igazságügyi Minisztériummal egyebek mellett azért is, mert az 1953-tól meginduló kodifikációs munkákhoz igényelték a szovjet és a többi szocialista ország joganyagára vonatkozó információt. Az Intézet munkatársainak túlnyomó része azonban nem tartozott ezek közé a referensek közé, hanem egyes jogágak kutatói voltak. Az Intézetben igény volt azonban a nyelvtudásra, az 1950-es évek végétől egyre inkább az összehasonlító jogi témák kerültek előtérbe. Az Intézet vezetői egyébként egyetemi tanárok voltak. Szabó Imre és Eörsi Gyula az ELTE Jogi Karának professzora volt (korábban, egymást követően mindketten az Igazságügyi Minisztérium törvényelőkészítő főosztályának vezetői voltak).
Az Intézetnek sok éven át munkatársa voltam, tehát vannak emlékeim az Intézetről is. Az intézeti munkatársaknak hosszú ideig nem volt engedélyezett a másodállás. Nekem annyiból volt kivételes a helyzetem, hogy engedélyezték – fizetés nélkül történő – óraadást a Jogi Karon (először római jogból, majd polgári jogból). Ez vált később a fizetett óraadássá, majd másodállásban történő tanítássá és még később főállású oktatói tevékenységgé. A rendszerváltozáskor 1990-ben lettem a Kar dékánja. Ezt a tisztséget 1993-ig töltöttem be, ekkor az Akadémia főtitkárhelyettesévé, majd alelnökévé lettem, de megszakítás nélkül tanítottam a Karon. A tanítást akkor sem fejeztem be, amikor alkotmánybíró lettem. Nyugdíjba vonulásom óta szabadon választható tárgyból tartok órát és részt veszek a doktori képzésben.
|
|
|
|
Nizsalovszky Endre |
1956-os emlékktábla |
Hogyan alakultak nemzetközi kapcsolataink 1990 után? Mely egyetemekkel tudtunk legaktívabban együttműködni?
Ennél a kérdésnél ismét az 1990 előtti időszakkal kell kezdeni. Az 1950-es évek első fele nem kedvezett a nemzetközi kapcsolatoknak. A Szovjetunióval és a szocialista tábor egyes európai országaival volt központból szervezett kapcsolat. Szűk körben volt lehetőség ösztöndíjasként tanulmányok folytatására külföldre utazni – ez tudomásom szerint jogászoknál a Szovjetunióban való tanulást jelentette. Az ösztöndíjak csekély száma mellett gondot jelentett az is, hogy az orosz nyelvnek az iskolai tanítási rendszere nem volt eredményes. Emlékszem, hogy egyetemi hallgató koromban még az egyetemen is kellett oroszt tanulni, és volt olyan évfolyamtársam, akinek gondot okozott a cirill betűs szöveg olvasása (nekem szerencsém volt, mert gimnáziumi tanáraim között volt olyan kiváló nyelvtanár – O. Nagy Gábor –, aki később a Nyelvtudományi Intézet munkatársa lett).
Az 1960-as évektől lassú változás következett be. Kapcsolatok épültek ki egyes európai szocialista országok nagy történelmi hagyományokkal rendelkező egyetemeivel. Sajnálatos, hogy a rendszerváltozás után hosszabb időre megszakadt vagy visszaszorult ezen a területen az együttműködés.
A nem szocialista országokkal a helyzet ettől eltérően változott. Az 1950-es években a politikai helyzet nem tette lehetővé azt, hogy kapcsolat lehessen. A lehetőségeket talán világosabbá teszi, ha emlékeztetek arra, hogy az osztrák határhoz közel lévő magyar településekre való utazáshoz is engedélyre volt szükség. Útlevelet és kiutazási engedélyt csak bonyolult engedélyezési eljárás útján lehetett kapni. Lassú változás akkor kezdődött, amikor a nemzetközi politikai viszonyokban enyhülés indult meg. A jogászoknál a változás kezdeti eredményei közé tartozott az, hogy az 1960-as években megnyílt a lehetőség a Strasbourgban lévő Nemzetközi Összehasonlító Jogi Egyetem 4-5 hétig tartó tanfolyamain való részvételre. A francia állam által támogatott és a Szovjetunió által is elfogadhatónak tekintett kapcsolat jelentette az első alkalmat a „Nyugatra” való utazásra. Ez a lehetőség azonban erősen korlátozott volt. Az engedélyt kis számban adták meg és az anyagi fedezetet gyakorlatilag a francia állam által nyújtott kis összegű ösztöndíj nyújtotta. Magyaroknak Forinton kívül más pénze nem lehetett (bűncselekmény volt külföldi valutát tartani). Az étkezés a kedvezményes áru egyetemi menzán volt, de a menza nem működött minden nap – tehát konzervet, tartós élelmiszert kellett kivinni. Sok mulatságos helyzet jött létre emiatt, de nem volt szórakoztató megmagyarázni a tanfolyam nyugati országokból érkező résztvevőinek, hogy miért nem megyünk velük éttermekbe, szórakozni. A gondokhoz tartozott az is, hogy megfelelő nyelvgyakorlás nélkül kellett idegen nyelven folyó előadásokat hallgatni és vizsgázni. A három évfolyammal kialakított képzés első évfolyamán három nyelvi csoportba lehetett jelentkezni (angol, német, francia). A második évtől azonban az előadásokat túlnyomó része franciául, kis részben angolul tartották. Ez a körülmény önmagában (minden politikai elemtől függetlenül) korlátozta a részvétel lehetőségét.
A politikai területen beálló lassú változás következtében lehetőségek nyíltak – szűk körben – konferenciákon való részvételre. A legtöbb lehetőséget az összehasonlító jog nyújtotta. Tekintve, hogy Magyarországon az 1960-as évek második felétől sok szempontból szabadabb légkör alakult ki, mint a szocialista tábor más országaiban, a magyarok előnyösebb helyzetben voltak. A szabadság azonban viszonylagos volt és a nyugati országokban uralkodó szemléletet is erősen befolyásolta az uralkodó politikai vélemény. Csak két példát említek saját tapasztalatomból. Az egyik: külföldi tartózkodásom első napján, a menzán való reggelizés közben a mellettem ülő hallgató két harapás közben megkérdezett: honnan jöttél? Megmondtam, hogy magyar vagyok. Válasz: Ja, kommunista vagy.
A másik történet: a beszélgetőtárs érdeklődik, hogy honnan érkeztem. Válasz: Magyarországról. Reakció: Aha, akkor szovjet jogot alkalmaztok ti is.
A rendszerváltozás teljesen új helyzetet teremtett belföldön és külföldön. A külfölddel való kapcsolatok szabaddá váltak. Mindenki utazhatott külföldre, csak anyagi feltételek kellettek hozzá. Külföldről pedig néhány évig nagy érdeklődés volt Magyarország iránt. Sokakat érdekelt az, hogy mi történik abban az országban, amelyben egyszerre változik a politikai, a gazdasági és a jogi rendszer. Sok külföldi látogatott el hazánkba. Tekintve, hogy munkakapcsolat is volt az Igazságügyi Minisztériummal, gyakran látogattak el a Minisztérium vendégei a Jogi Karra is. Több országból ajánlottak fel ösztöndíjat magyar hallgatóknak és dékánként időnként jelen voltam a jelentkező hallgatóink meghallgatásán – érdekes volt megfigyelni, hogy milyen szempontok szerint történt a válogatás (döntő szerepe volt a gondolkodás nyitottságának). A sok jó élmény mellett volt lehangoló tapasztalat is. Így emlékszem egy olyan külföldi szakértőre, aki közölte, hogy előző napon érkezett és van még kb. 12 napja Magyarországra. Ez alatt az idő alatt megoldja a magyar ingatlan-nyilvántartás rendszerét. A magyar tulajdoni rendszerről semmit nem tudott és meglepődött, amikor közöltem vele, hogy Magyarországon az ingatlan-nyilvántartásnak több mint száz éves hagyománya van.
A Kar életében komoly hatása volt annak, hogy Vékás Lajos rektor segítségével a Kar nagy összegű juttatást kapott pályázat alapján. Ebből gépek, könyvek beszerzésére került sor és megindult a könyvtár – sok évig elhúzódó – jelentős fejlesztése. Lehetőség nyílt arra is, hogy vezető külföldi professzorokat hívjunk meg előadások tartására (az előadások meghallgatására gyakorló jogászokat is meghívtunk, így különösen az átalakulás időszakában egyetemen kívüli hatást is remélni lehetett).
A külföldi kapcsolatok körében említendő az, hogy a Paris II, Panthéon Assas egyetemmel francia nyelvű, a göttingeni egyetemmel pedig német nyelvű részképzést sikerült létrehozni. Mindkét képzés jelenleg is működik és hallgatóink, ha nem is külföldi diplomát kapnak, a szaknyelv elmélyültebb megismerése mellett alapismereteket szerezhetnek más jogi kultúrából.
1990 óta a külföldi kapcsolatok egész rendszere alakult ki. Különösen sikeres együttműködés jött létre a rendszerváltozás után angol egyetemi tanárokkal. A British Council támogatásával több mint tíz éven keresztül évenként Magyarországon és Angliában (többnyire Oxfordban) kerekasztal beszélgetésekre került sor. A kapcsolatot szervező Beale professzor pedig számos esetben előadást tartott hallgatóknak is és a doktori képzés résztvevőinek is. Szintén rendszeres kétoldalú kapcsolat alakult ki a hamburgi Max-Planck-Institut für ausländisches und internationales Privatrecht tanáraival, kutatóival. Az eseti konferenciák megrendezése mindennapos lett. A Kar nemzetközi kapcsolatairól ma már önálló beszámolót kellene készíteni. A Kar oktatói nemzetközi konferenciákon vesznek részt, rendszeresen utaznak külföldre. Ennek ellenére megállapítható, hogy az 1990-es évek elején Magyarország iránt fennálló érdeklődés megszűnt, egyike vagyunk az európai kis országoknak és nem egyszerű a tudomásulvételt elérni. A nemzetközi kapcsolatokban való részvétel anyagi feltételeinek megteremtéséért is küzdelmet kell folytatni.
|
|
|
|
Jogi kari bélyeg (1967) |
Jogi kari könyvtár |
Az Ön neve szorosan összefonódott a Kar doktori iskolájának megalapításával. Kérem, meséljen erről, illetve néhány szót mondjon az egyetemek tudományos fokozat-adományozási jogának visszaadásáról is.
Régen a tudományos fokozatot az egyetemek ítélték oda azoknak, akik a meghatározott követelményeknek eleget tettek, az előírt tudományos teljesítményt nyújtották. 1951-ben megszüntették a korábbi tudományos minősítést és szovjet minta alapján új rendszert hoztak létre. Az új rendszerben nem az egyetemek feladata volt a teljesítmények megítélése és a fokozat adományozása – összhangban azzal az elvvel, hogy az egyetemek tanítanak, nem kutatást végeznek. A kiindulási tétellel szemben a következő évtizedek során mind több kivétel jelent meg, de a rendszer egésze 1993-ig fennmaradt: ekkor a felsőoktatásról szóló törvény ismét az egyetem feladatává tette a Ph.D. tudományos fokozat odaítélését. Emellett továbbra is megmaradt a tudomány doktora cím, amit a Magyar Tudományos Akadémia Doktori Tanácsa ítél oda a kiemelkedő tudományos teljesítményt elérő személynek.
Az új rendszer szükségessé tette azt, hogy az egyetemeken kiépüljön a tudományos képzés rendszere. Ez annál is inkább szükséges volt, mert a kandidátusi fokozat elérése előtt rendezett volt a marxista képzés, de nem alakult ki a szakmai képzés átfogó rendszere. Már a rendszerváltozás előtt kísérlet történt arra, hogy a Jogi Karok összehangoltan építsenek ki a fiatalok szakmai fejlődését segítő rendszert. Az elvi egyetértés ellenére az elképzelés nem valósult meg. A rendszerváltozás után az új felsőoktatási törvény az egyetemek feladatává tett doktori képzés keretében a fiatalok szakmai képzésének szervezett formában történő végzését. Ennek megfelelően a Karon is létrejött a doktori képzés, amelynek kialakításában és működtetésében a kezdetektől különösen fontos szerepet játszott Földes Gábor és Nagy Marianna. Sajnos a kötelezően alkalmazandó szabályok egyre kevésbé vették figyelembe a különböző tudományterületek eltérő sajátosságait, követelményeit. A szerintem helytelen, de jogszabály alapján alkalmazandó megoldások miatt lemondtam a Kari doktori tanácsban az első tíz évben betöltött elnöki tisztségről, de a képzés érdemi részében, a fiatalokkal való foglalkozásban továbbra is részt veszek. A doktori képzés szerintem annyiban sikereket ért el, hogy elősegítette a Kar fiatal oktatóinál az elméleti alapozást, az első publikációinak elkészítését, a tudományos fokozat megszerzését. Szerintem ennek a képzésnek fontos eredménye az is, hogy kiszélesítette a Jogi Karral rendszeres szakmai kapcsolatban álló, a gyakorlatban dolgozó jogászok körét.
Ön hogyan látja, hogyan vihetők tovább mindazok az értékek, melyek a 350 év alatt teremtődtek?
Az egyetemi értékek védelméről nekem azok a diákok jutnak eszembe, akik párszáz évvel ezelőtt tűz esetén nagy botokkal rohantak az egyetemük, iskolájuk védelmére, az égő tető szétverésére, azért, hogy az épület minél nagyobb részét megmentsék. Ehhez az kellett, hogy diákok és tanárok úgy érezzék: az iskola az övék. Tisztában legyenek azzal, hogy szükségük van az épületre és mindarra, ami abban van. Akkor is, ha vannak rozoga részek, van olyan elem, amit már régóta meg kellene javítani, vagy ki kellene cserélni, de az egész így is értéket jelent a hibáival együtt. Ha ezt felismerik, és úgy érzik, hogy közük van hozzá, akkor csinálják a dolgukat, mentik azt, ami menthető és a veszély elmúltával építik nemcsak a saját szobájukat, hanem a közös épületet.
Jubileumi interjú sorozatunkat folytatjuk.