Jubileumi interjúk V. – Király Miklós

A Kar történetének milyen jelentősebb állomásait lehet megnevezni ebben az időszakban? 

A 90-es évek elején a nagy lehetőségek és egyben a kemény kihívások korszaka érkezett el az egyetemi világban is. A hallgatói létszám rohamosan emelkedett, rövid időn belül megtöbbszöröződött. A rendszerváltozás lényegében a jog útján megvalósuló forradalmat jelentett, tehát radikálisan megváltozott az oktatandó joganyag, nem szólva a mögötte meghúzódó értékrendről. Mindez természetesen a régi „szocialista” tankönyvek kicserélését igényelte, ami hosszú évek szívós munkájával valósult meg. (Mondjuk a római jog vagy a nemzetközi magánjog tankönyveit nem kellett kidobni, ma is őrzöm őket…). Elindult az ország első politikatudományi képzése is. Az 1993-ban elfogadott új felsőoktatási törvény pedig végleg lezárta az előző korszakot. Közben sok kiváló kollégánk kapott felkérést a legmagasabb állami vezetői feladatokra, miniszterek, legfőbb ügyészek, Alkotmánybíróság elnökei, vagy éppen köztársasági elnökök kerültek ki közülük. A megtisztelő megbízások ugyanakkor nagy, alig pótolható veszteséget is jelentettek az oktatói közösségnek.

Hirtelen ablak nyílt Európára és a világra, szinte tálcán kínálták a külföldi ösztöndíjakat, kutatási lehetőségeket. Ez az időszak egyben az új jogi karok alapításának lázas ideje, a tágra nyílt felsőoktatási piac kihasználása jegyében. Ma már azonban az is jól látszik, hogy ezzel oktatóink komoly szerepet vállaltak jövőbeni versenytársaink létrehozásában, oktatásuk elindításában. Igaz, ez a verseny, a kihívások erősítenek is bennünket. A fejlődéshez tartozott, hogy a Kar – professzorai közbenjárására – megkapta az egykori Kárpótlási Hivatal épületét a Kecskeméti utcában, a szorongató helyiséghiány enyhítésére. Néhány évvel később pedig – mindenekelőtt Harmathy Attila és Ficzere Lajos dékánoknak köszönhetően –elkészült a Karhoz méltó, elegáns, sok olvasót fogadni tudó könyvtár is, igazi szellemi erőtér. Az ezredfordulót követően, Mezey Barna dékáni ciklusa alatt pedig megújultak a tantermek, a Dékáni Titkárság és a Kari Tanácsterem. Nagy eredmény, hogy legalább a jogászképzés területén, összefogva a gyakorlat képviselőivel, sikerült ellenállni a Bologna-rendszer mechanikus bevezetésének, azaz a jurátusok felmentést kaptak a 3+2 éves tagolás alól, így ma is egységes, ötéves mesterképzésben szerezhetnek diplomát.

2008–2016 között töltötte be a Kar dékáni tisztét. Milyen, a Kart érintő eseményt vagy eseményeket idézne fel legszívesebben ebből az időszakból?    

Talán a 2014-es Transnational Law Conference a legkedvesebb a számomra, erre a rendezvényre Japánból és az Egyesült Államokból is érkeztek kollégák. De nem is annyira eseményeket emelnék ki, mint inkább néhány számomra fontos eredményt, tulajdonképpen a Kar belső és külső megújulásának folytatását. Az előbbihez sorolom, hogy tehetséges fiatal kollégák új generációját sikerült megnyerni oktatónak, és hogy olyan új tantervet fogadtunk el a jogászképzésben, amely nagyobb teret szentelt a hatályos tételes jog oktatásának, a hallgatók „korai kitettségének” ebben a tekintetben. Meghirdettük angol nyelvű LLM képzéseinket is, s a kriminológusok nagy nemzetközi együttműködésbe kezdtek az angol nyelvű doktori képzés területén. A néhány éve elindított ELTE Law Journal pedig máris komoly szakmai elismertséget szerzett magának, remélem, hogy a legfrissebb „Brexit” számát hamarosan a kezünkbe vehetjük. Végül, de nem utolsó sorban, az Egyetem téri épület homlokzata is megszépült, és a Belváros egyik ékköve lett.

Van-e olyan személy a Kar történetében, akire a dékáni hivatala betöltése idején példaképként tekintett? Ennek a személynek mely jellemzői szolgáltak útmutatásként a Kar vezetéséhez?

Nem titok, hogy Mádl Ferenc mellett nevelkedtem oktatóként, majd dolgoztam vele a Miniszterelnöki Hivatalban. Az ő tanszékvezetői stílusa: egyrészt empátiája, emberszeretete, ugyanakkor a minőség iránti szigorú elkötelezettsége, hallatlan munkabírása és egyben igazgatási rutinja bizonyosan kitörölhetetlen nyomokat hagyott bennem. Igazi „nyugati ember” volt, nagyon hitt az értékekben és a jó intézményekben, mindig tele volt tervekkel, optimizmussal. A tétlenséget, lustaságot viszont nem kedvelte, sokszor mondta nekem: „Nagyon nagy baj van, ha a vadászkutyát kergetni kell a nyúl után.” Az irodám falán pedig végig Márai Sándor képe függött, és nemcsak azért, mert pályája kezdetén ő is volt joghallgató Budapesten…

Dékánságának időszakában Mezey Barna töltötte be az Egyetem rektori tisztét. Hogyan értékeli a Kar szempontjából azt a helyzetet, mikor annak oktatói közül kerül ki az Egyetem vezetője is?

Bizonyos, hogy ilyenkor sajátos együttállásról van szó. Így volt ez a 90-es évek elején is, amikor Vékás Lajos a rektori, míg Harmathy Attila a dékáni tisztet töltötte be. Ugyanakkor azt hiszem, hogy nem szabad túlértékelni ezt a helyzetet, hiszen a rektorok, nagyon helyesen, az Egyetem egészének javát nézik, a dékánok pedig jobban összpontosítanak saját intézményük ügyeire, azzal, hogy maguk sem feledhetik, hogy egyetemi vezetők is egyben. Mégis, bizonyosan kedvező, ha a rektor és a dékán „egy nyelvet beszél”, jól együttműködik, és az egyetem első számú vezetője belülről ismeri a Kart.

Ön szerint mi a Kar legfontosabb küldetése napjainkban, és milyen elvárásoknak kell leginkább megfelelnie?

A küldetés lényege évszázadok óta változatlan: kiválóan felkészült, felelősen és etikusan gondolkodó jogászokat kell képezni, elsősorban a hivatásrendek és a közigazgatás számára. Mindez mára kiegészült számos további fontos képzéssel is. Az oktatás természetesen nem megy élvonalbeli tudományos műhelyek, nemzetközi kapcsolatok nélkül, ahonnan első kézből érkeznek az ismeretek a tanterembe, és nem mások által írt tankönyveken keresztül, szükségképpen évek késésével. Ha e pillérek meggyengülnek, folyamatosan lemaradásba kerülünk, s aligha beszélhetünk tudományegyetemi oktatásról.

Sokat beszélünk manapság a nemzetköziesedésről a felsőoktatásban, ennek jelentőségéről. Ön szerint megfelel-e Karunk ezen elvárásoknak, mik a legfontosabb teendőink ezen a téren?

Erőteljesen jelen kell lenni az Európai Felsőoktatási Térségben, képzéseinkkel, kutatásainkkal, konferenciáinkkal. A Kar jó úton indult el nemzetközi együttműködési megállapodásival, a rengeteg bejövő és kimenő Erasmus hallgatóval, a Paris II és a Göttingeni Egyetemekkel szervezett mester programokkal, vagy a már említett angol nyelvű LLM képzésekkel. Több nagy jelentőségű nemzetközi konferenciát is szerveztünk az elmúlt időszakban, amelyeket ma is emlegetnek külföldön. Ezeket az eredményeket meg kell őrizni, s nagyon fontos az oktatói mobilitás, különösen a fiatal oktatók külföldi kutatóútjainak támogatása, pénzügyi forrásokkal is. A Kar intézményi tagja a European Law Institute-nak, minden szakmai rendezvényükre több főt delegálhatunk, ezt a lehetőséget jobban ki kellene használnunk.

A jubileum kapcsán többször szóba került a hagyományok továbbvitelének, jelentőségének fontossága. Miben látja az egyetemi polgárok feladatát ebben a folyamatban?

Úgy érzem, hatalmas megtiszteltetés és felelősség egy 350 éves intézményben dolgozni. Erről a tavaly megjelent képes kartörténet bevezetőjében is írtam. Fontosak tehát a hagyományok, de talán még döntőbb a hagyományok alkotó újraélése. Azaz nem egyszerűen az elődök tetteit kell ismerni és követni, hanem újra és újra elgondolkodni azon, hogy ma mit követelnek tőlünk az általuk örökül hagyott értékek? A dékáni tárgyaló falain sorakozó arcképeket nézve kikerülhetetlen a gondolat: vajon el tudok-e számolni napi döntéseimmel vagy előadásaimmal Balogh Jenő, Concha Győző, Moór Gyula vagy Szladits Károly szigorú tekintete előtt? És mi úgy élünk-e, hogy utánunk is maradjon szellemi hagyaték a következő generációkra?

Mit jelent személy szerint az Ön számára a jubileum?

Az igazat megvallva nagyon szíven ütött – de a legjobb értelemben – a kari jubileumi évet megnyitó februári konferencia. Az előadásokat hallgatva nagyon erősen éreztem, hogy nemcsak vér szerinti elődeink vannak, hanem spirituális felmenőink is. Hiszen például Grosschmid Béni tanítványa volt Nizsalovszky Endre, az övé pedig Mádl Ferenc. Hasonló oktatói ív pilléreit adják, szintén Grosschmiddel kezdve, Szladits Károly, Eörsi Gyula és több, mai is előadó, alkotó professzor emeritusunk a magánjog területén. Sok más tanszék oktatói tudhatnak magukénak ilyen szép családfát. A jubileum alkalmából gyakran gondolok az elődökre, azt hiszem, hogy példájuk nélkülözhetetlen a jelen kérdéseinek megválaszolásához.

(A Jubileumi interjúk című sorozat beszélgetéseit Rácz Anna készítette.)

További jubileumi interjúk