„A jogvédelem biztosításának elsődleges letéteményese a nemzeti bíró”

Ön a Leuveni Katolikus Egyetemen szerzett jogi diplomát, amelyik mindig is híres volt az uniós jog kiváló színvonalú oktatásáról. Annak idején, amikor ott tanult, mi ragadta meg leginkább az európai jogban?Mielőtt válaszolnék, engedje meg, hogy elmondjam, nagy megtiszteltetés számomra a nagyra becsült és rangos Eötvös Loránd Tudományegyetem díszdoktori címének átvétele. Valóban nagyon sokat jelent számomra. 

Ami a kérdését illeti, amikor az 1970-es évek közepén a Leuveni Katolikus Egyetemen jogot tanultam, az uniós jog még a három Európai Közösség joga volt, és elsősorban a közös piacra és az alapvető szabadságokra, azaz az áruk, a szolgáltatások, a munkavállalók és a tőke szabad mozgására összpontosított. Nagyjából olyan idős volt akkoriban, mint én magam, tehát meglehetősen fiatal. Ezért még nem tartozott a kötelező tananyaghoz, hanem választható tantárgy volt.

Ugyanakkor a Bíróság 1960-as évek eleji ítélkezési gyakorlata, így elsősorban a közösségi jog közvetlen hatályáról szóló 1963-as van Gend en Loos ítélet és a közösségi jog elsőbbségéről szóló 1964-es Costa-ítélet azonban sejtetni engedte, hogy ez az új jogrend milyen lehetőségeket rejt magában Európa új jogának kialakítására. A Közösségek első bővítése Dánia, Írország és az Egyesült Királyság 1973-as csatlakozásával tovább erősítette ezt a lehetőséget. Így - bár az Európai Közösségek joga mint önálló tantárgy még nem létezett -, az összehasonlító alkotmányjog szempontjából (különösen az amerikai alkotmányjoggal való összevetés tekintetében) mégis kiváltotta érdeklődésemet. Abban pedig szerencsés voltam, hogy a Leuveni Katolikus Egyetemen

olyan professzorokra találtam, akik tudták, hogyan kell ezt az érdeklődést ösztönözni. 

Közel 40 éve dolgozik az Európai Unió Bíróságán. 1984 és 1985 között az akkori belga bíró, René Joliet jogi titkáraként dolgozott, majd az Elsőfokú Bíróság 1989-es megalakulásakor kinevezték bírónak, ahol egészen 2003-ig, a Bíróságon való bírói kinevezéséig dolgozott. 2015 óta pedig a Bíróság elnöke. Visszatekintve, mit tart az elmúlt évtizedek során az Európai Bíróság működésében a legfőbb változásnak?
Amikor 1984-ben jogi titkárként a Bírósághoz kerültem, az Európai Közösségek tíz tagállamból állt, összesen hat hivatalos nyelvvel. Ma 27 tagállam van, összesen 24 hivatalos nyelvvel.

Az 1986-os Egységes Európai Okmánytól kezdve, valamint a Maastrichti (1992), az Amszterdami (1997), a Nizzai (2001) és a Lisszaboni (2007) Szerződéssel a tagállamok egyre több hatáskört ruháztak át az Európai Unióra, mint közös szabályozási szintre. Ma már szinte minden jogterületen és a mindennapi életünk minden aspektusát érintően vannak uniós jogszabályok, mint például a fogyasztóvédelem, a környezetvédelem, az uniós polgárok szabad mozgása és a közös menekültügy területén, hogy csak néhányat említsünk. Végül, ami még fontosabb,

2009-ben az Európai Unió Alapjogi Chartája az elsődleges uniós jog részévé vált.

Bár a Bíróság már addigra már így is jelentős ítélkezési gyakorlatot tudhatott magáénak az alapvető jogokkal kapcsolatban, a Charta tovább erősítette ezt a fejlődést.

E változások miatt az esetszám az 1984-es néhány százról tavaly több mint 1700-ra nőtt. Ezek a változások a Bíróság bíráinak (tagállamonként egy, azaz 27) és főtanácsnokainak (jelenleg 11) számának jelentős növekedéséhez, a Törvényszék 1989-ben Elsőfokú Bíróságként történő létrehozásához (ma 54 bíró (tagállamonként kettő)), valamint az alkalmazotti állomány jelentős (tavaly év végén közel 2300 fős) növekedéséhez vezettek. Mind a Bíróságon, mind a Törvényszéknél létrehoztak egy 15 bíróból álló nagytanácsot a legfontosabb ügyek eldöntésére, az ügyek nagy többségét három vagy öt bíróból álló tanácsok döntik el. Míg a Bíróság kivételes jelentőségű ügyekben továbbra is ülésezhet teljes ülésben, addig a Törvényszéknél ez a lehetőség nem áll fenn.

Különösen az elmúlt évtizedek mutatták meg, hogy

az előzetes döntéshozatali eljárás igazi sikertörténet.

Lehetővé teszi, hogy az olyan ügyekben eljáró nemzeti bíróságok, amelyek kimenetele az uniós jog valamely rendelkezésétől függ, ennek értelmezésével vagy érvényességének felülvizsgálatával kapcsolatos kérdéseket az Európai Unió Bírósága elé terjesszék. Ez az eljárás bizalmi együttműködést tükröz a nemzeti bírák mint az uniós jog bírái és az Európai Unió Bírósága között, amely – a Szerződésekkel összhangban – az uniós jog egységes értelmezését, alkalmazását és végrehajtását biztosító közös igazságszolgáltatási szervként jár el. Évente mintegy 20 ilyen előzetes döntéshozatali kérelmet kapunk magyar bíróságoktól.

Az 1980-as évek óta az Európai Unió Bírósága számos reformon ment keresztül. Míg a Közszolgálati Törvényszék nem bizonyult tartós megoldásnak, a Törvényszék bírái számának növelése viszont egyértelmű sikernek tűnik. Legutóbb az előzetes döntéshozatali ügyek egy jól azonosítható csoportját, különösen az ÁFA-, a vám- és utasjogi ügyeket helyezték át a Törvényszékhez. Mik az első tapasztalatai az ügyek ilyen megosztásával kapcsolatban?
A 2024. október 1-jén hatályba lépett új hatáskörmegosztás még meglehetősen korai szakaszában vagyunk. Fontos megjegyezni, hogy a jogbiztonság és a gyorsaság érdekében minden előzetes döntéshozatal iránti kérelmet továbbra is a Bírósághoz nyújtanak be, amely elvégzi a tárgyuk előzetes elemzését: azok a kérelmek, amelyek kizárólag a Törvényszék hatáskörébe tartozó konkrét területek valamelyikére vonatkoznak, és amelyek nem vetnek fel önálló uniós jogi kérdést, a Törvényszékhez kerülnek át.

2024 utolsó három hónapjában 12 különböző tagállamból összesen 19 előzetes döntéshozatal iránti kérelem került a Törvényszékhez. Az év eleje óta csaknem ugyanennyi, ebből kettő magyar bíróságoktól származik. Az idő rövidsége miatt a Törvényszék még nem tudott dönteni e beadványok egyikéről sem. azonban már négy olyan ügyet befejezett, amelyben az előterjesztést közben visszavonták.

Az új hatáskörmegosztás a gyakorlatban zökkenőmentesen működik,

és meggyőződésem, hogy ésszerű időn belül magas színvonalú döntéseket fog eredményezni.

A 2024-es éves jelentés szerint a Bíróság elé került új ügyek száma rendkívül magas volt (920). Ugyanakkor jól látható, hogy a hatékonyság érdekében a Bíróság a magas ügyszám ellenére is ügyel arra, hogy az eljárások hossza – különösen az előzetes döntéshozatali eljárásokban – ne növekedjen. Vannak-e új elképzelések az ügykezelés optimalizálására a megnövekedett ügyszámra tekintettel?
Igaz, hogy – amint Ön is említette - a Bíróság elé kerülő új ügyek száma tavaly jelentősen nőtt, a 2023-as 821-ről 2024-ben 920-ra. Ugyanakkor ugyanebben az évben a Bíróságnak az előző évhez képest lényegesen több ügyet sikerült befejeznie (783 helyett 863-at). Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérelmek elbírálásának átlagos időtartama a 2023. évi 16,8 hónapról 2024-ben – kis mértékben – 17,2 hónapra emelkedett. Az általános teljesítmény tehát kielégítő.

Ennek ellenére az Európai Unió Bírósága mindig arra törekszik, hogy az ügyek elbírálására fordított átlagos időt csökkentse, miközben fenntartja határozatainak magas színvonalát. Ugyanakkor nem az ügyek számának növekedése az egyetlen olyan tényező, amely az eljárások átlagos időtartamának növekedését okozhatja. Az elmúlt évek azt mutatták, hogy

az új ügyek egyre nagyobb része összetett és/vagy kényes jellegű,

és ezért több időt igényel.

Az előzetes döntéshozatali hatáskör egy részének a Törvényszékre történő átruházása tényleges hatását majd csak ebben és az elkövetkező években lehet érzékelni. Várható, hogy ez a Bíróság munkaterhének jelentős csökkenését fogja eredményezni. Ezért, bár számos elképzelés létezik az eljárások további felgyorsításának esetleges módjairól, még túl korai lenne konkrét javaslatokat letenni az asztalra.

Tudományos munkája során és bíróként is a magánszemélyek európai szintű hatékony jogvédelme mellett szállt síkra. Hogyan látja ma ezt a kérdést, vannak-e még olyan hiányosságok, amelyeket az uniós intézményeknek vagy a Szerződéseknek kellene rendezniük, mert a Bíróság ítélkezési gyakorlata önmagában nem képes ezeket pótolni?
A Törvényszék (akkor még Elsőfokú Bíróság) 2002-es Jégo-Quéré-ítéletének hatására a tagállamok jelentősen kiterjesztették az általános hatályú uniós jogi aktusokkal szembeni jogvédelmet, és a Lisszaboni Szerződésben úgy rendelkeztek, hogy bármely természetes vagy jogi személy eljárást indíthat az őt közvetlenül érintő, végrehajtási intézkedéseket nem igényló rendeleti jellegű uniós jogi aktusok ellen. Ilyen esetben tehát nem szükséges a személyes érintettség bizonyítása. Amint azt a Bíróság meghatározta, a "rendeleti jellegű aktus" fogalma kiterjed minden általános hatályú, nem jogalkotási aktusra. E kiterjesztés célja annak biztosítása, hogy az egyéneknek ne kelljen jogot sérteniük ahhoz, hogy bírósághoz fordulhassanak

Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az EUMSZ az uniós intézmények jogi aktusai jogszerűségének bírósági felülvizsgálatát biztosító jogorvoslatok és eljárások teljes rendszerét hozta létre, és az Európai Unió Bíróságát bízta meg e felülvizsgálattal.

A Bíróság folyamatosan dolgozik e rendszer finomhangolásán.

Azonban, mint tudják, mind nemzetközi, mind pedig nemzeti szinten folynak viták és születnek különböző ítéletek arról, hogy magánszemélyek indíthatnak-e keresetet egy állammal vagy egy vállalkozással szemben annak érdekében, hogy rákényszerítsék azokat az éghajlatváltozás elleni küzdelemre. Ezek a viták hatással lehetnek az uniós szintű jogvédelem kérdésére is.

Ami pedig az uniós jogot általában véve illeti, ezen a ponton szeretnék emlékeztetni arra, hogy a polgárok és a vállalkozások számára a jogvédelem biztosításának elsődleges letéteményese a nemzeti bíró, aki napi szinten alkalmazza az uniós jogot, és amennyiben kétségei vannak annak helyes értelmezését vagy érvényességét illetően, az Európai Unió Bíróságához fordulhat (vagy ha végső fokon dönt, erre köteles is).

Végezetül egy személyes jellegű kérdés: ha visszatekint az uniós bírói munkájára, melyik volt az Ön számára a legemlékezetesebb ügy?
Erre a kérdésre nehéz válaszolni, mivel az Európai Unió Bírósága nagyon sok fontos határozatot hozott. Ha legalább három (vagy valójában négy) határozatot említhetek, időrendi sorrendben az 1986-os Les Verts ítéletre gondolnék, amelynek René Joliet bíró (akinek jogi titkárként dolgoztam) volt az előadó bírója. A Bíróság abban az ítéletben – mai fogalmakkal élve – kimondta, hogy az Európai Unió egy jogállamiságon alapuló Unió, amelyben "sem a tagállamok, sem pedig az intézmények nem mentesek annak vizsgálata alól, hogy jogi aktusaik megfelelnek-e az alkotmányos alapchartának, azaz az EK-Szerződésnek".

Másodszor, megemlíteném a Törvényszék (akkor még Elsőfokú Bíróság) 2000. évi "cement ítéletét", amelyben én voltam a jelentéstevő bíró. Ez egy cementkartellel kapcsolatos, 41 egyesített ügyben hozott ítélet. Az Európai Bíróségi Közleményekben megjelent majdnem 1200 oldalával ez az Európai Unió Bíróságának (amely magában foglalja a Bíróságot és a Törvényszéket is) eddigi leghosszabb ítélete.

Harmadszor, a 2022-es két "kondicionalitási" ítéletre gondolok, amelyben a teljes ülésen eljárt Bíróság rámutatott, hogy

az Európai Unió olyan értékeken alapul, mint a jogállamiság,

amelyek közösek a tagállamok számára, és amelyek az Európai Unió, mint közös jogrend legfőbb sajátosságát is meghatározzák.