Eörsi Gyula centenáriuma
Eörsi Gyula 1945-ben szerzett jogi diplomát a budapesti jogi karon, akkori nevén a Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetemen. Egységes bírói és ügyvédi vizsgát tett 1947-ben, majd a negyvenes évek végétől törvényszéki bírói rangban főelőadóként dolgozott az Igazságügyminisztérium magánjogi, később a törvényelőkészítő osztályán. 1956-ban a Törvényelőkészítő Főosztály vezetőjévé nevezték ki. 1957-ben az MTA Állam- és Jogtudományi Intézet Polgári Jogi Osztályának tudományos osztályvezetője és tudományos főmunkatársa, majd 1978 és 1985 között tudományos tanácsadója lett. 1986-tól halálig az intézet kutatóprofesszora, időközben – 1973 és 1985 között – igazgatóhelyettese volt.
1952-ben lett a jogtudomány kandidátusa, 1956-ban pedig megszerezte az állam- és jogtudományok doktora tudományos fokozatot. 1962-től a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1973-tól rendes tagja lett, 1976-tól 1982-ig elnökségi tagja. 1970 és 1973 között látta el a Gazdaság- és Jogtudományok osztályának elnökhelyettesi, 1973 és 1976 között elnöki feladatait. Több hazai és nemzetközi folyóirat szerkesztőbizottságának tagja volt; egyéb kitüntetések mellett 1978-ban Állami Díjban részesült, 1983-ban az Akadémiai Aranyérmet kapta meg.
Évtizedeken keresztül oktatott az ELTE jogi karának Polgári Jogi Tanszékén docensi, majd egyetemi tanári beosztásban, s a tanszéknek 1979-től kezdődően mintegy húsz éven keresztül tanszékvezetői teendőit is ellátta. 1957 és 1960 között a kar dékánhelyettese, 1978 és 1984 között az ELTE rektora volt. Oktatói tevékenysége mellett tudományos munkásságában is kiemelkedő eredményeket ért el, monográfiainak, publikációnak száma igen jelentős és meghatározó.
Álljanak itt Vékás Lajos professzor emeritusnak, akadémikusnak, Eörsi Gyula tanítványának szavai: „(…) Eörsi Gyula a 20. század második fele magyar jogtudományának legnagyobb hatású alkotója, kivételes adottságokkal megáldott professzor volt. Személyiségének kisugárzásával, előadásainak tartalmasságával és szellemességével lenyűgözte hallgatóságát. Három és fél évtizeden keresztül, 1950 és 1985 között rendszeresen adott elő a budapesti jogi karon. A Világhy Miklóssal közösen írt kétkötetes polgári jogi tankönyvből jogászok sok generációja sajátította el a diszciplína alapjait. Hosszú évtizedeken át nem szerzett diplomát jogász Magyarországon, akit ne az ő tanításai vezettek volna be a polgári jog rejtelmeibe. Tanítványok ezrei úgy gondolnak vissza rá, mint aki a szellem napvilágát ragyogtatta be a budapesti Egyetem tér egyébként bizony meglehetősen szürke falai közé. Sziporkázó órái megnyitották a hallgatók előtt a magánjog érdekfeszítő világába vezető utat, rávezették őket a jogösszehasonlítás szükségességére és szépségeire, a külföldi jogrendszerek eltérő megoldásainak tanulságaira. Őt magát bizonnyal az angol common law és equity páros tánca bilincselte le a leginkább; ezen keresztül meggyőzően tudta közvetíteni a kreatív jogász szellemi erejét. Lenyűgöző volt a katedrán; bármely témában érdekfeszítő fejtegetésekkel, szemléletes példákkal kötötte le a hallgatóság figyelmét. Mint minden szenvedélyes tanár, maga is élvezte óráit, és ezt a belső örömöt is közvetítette tanítványai felé. Az egyéniséget megtörő korban a szellem és a szép iránti hitet táplálta hallgatóiba.”
A hallgatók évtizedeken keresztül tanultak Eörsi és Világhy említett egyetemi jegyzetéből (jegyzeteiből) (így: Magyar polgári jog I-II.), és akik elmélyedni kívántak a polgári jog kérdéseiben, nem kerülhették el és nem kerülhetik el ma sem Eörsi több meghatározó monográfiáját. Utóbbiak áttekintették a polgári jog alapintézményeit, így egyebek között a tulajdonjog fejlődését, a szerződéses viszonyok alapvetéseit, a felelősség alapproblémáit, foglalkozott jogelméleti, jogfilozófiai kérdésekkel és összehasonlító magánjoggal egyaránt. A tulajdonjog fejlődéséről szóló kétkötetes, nagy áttekintő alapművében (A tulajdonjog fejlődése. A kapitalizmus tulajdonjoga, 1-2. kötet. Budapest, Jogi és Államigazgatási Könyv- és Folyóiratkiadó 1951.) számos résztémával foglalkozott, így a magánjog és közjog kettősségének problémáival, az alanyi jog kérdéseivel, a dologi jog és a kötelmi jog szétválaszthatóságának nehézségeivel, a forgalmi (és különösen szerződési) jog alapjaival. Az első kötet a tulajdon és tulajdonjog fogalmait, a hűbéri tulajdonjognak, valamint a korai kapitalizmus és a liberálkapitalizmus tulajdonjogának jellemzőit bontotta ki és elemezte, a második kötet pedig az imperializmus tulajdonjogát mutatta be kitekintve a hazai jogfejlődésre. Az 1961-ben megjelent felelősségtani monográfiájában (A jogi felelősség alapproblémái. A polgári jogi felelősség. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1961.) Eörsi az ebben a kérdéskörben végzett elméleti kutatásait és azok eredményét összegezte. Kidolgozott polgári jogi felelősségi tana olyan további, a témával kapcsolatos diskurzusnak nyújtott táptalajt, amely lényegében napjainkban is tart a kárfelelősség mibenlétével és jogi alapjával, a felróhatóság terjedelmével, valamint az okozati összefüggés meghatározásának mikéntjével kapcsolatban.
Munkássága sokoldalúságának bizonyítéka, hogy a dogmatikai fókuszú feldolgozások, a tankönyvek, jegyzetek mellett született a bírósági jogalkalmazás támogatását szolgáló, a kártérítési felelősség gyakorlatát bemutató-elemző kötet (A polgári jogi kártérítési felelősség kézikönyve. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1966.), továbbá olyan, angol nyelven is megjelent monográfia, amely a magánjogi rendszerek osztályozásával, csoportosításával kapcsolatos kérdésekre törekedett válaszokat találni (Összehasonlító polgári jog. Jogtípusok, jogcsoportok és a jogfejlődés útjai. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1975.).
Zárásként azt a mondatot idézzük, amellyel Vékás Lajos lezárja a „Fejezetek a magyar magánjogtudomány történetéből” c. kötetében (Budapest, Orac Kiadó, 2019.) az Eörsi Gyuláról szóló fejezetet (s amely kötet a fenti bekezdések alapjául is szolgált): „Eörsi Gyula tudományos életművének sorsa a legnagyobbakét osztja: tételeit elfogadva, vitatva vagy elvetve, még hosszú ideig befolyása alatt él a magánjogtudomány, és alkotó tehetségének kivételessége előtt még sokáig nemcsak kegyeletből adóznak a tudományos világ és a magyar joggyakorlat képviselői.”