Nyerő párosok III. – Kukorelli István és Szabó Patrik
Szabó Patrik 2021-ben végzett az ELTE ÁJK jogászképzésén, jelenleg a Polgári Jogi Tanszék PhD-hallgatója, és ügyvédjelöltként dolgozik. Hallgatói évei alatt a Mathias Corvinus Collegium Jogi Iskolájának volt a tagja. Egyetemista évei alatt több tudományos konferencián is részt vett, a XXXIV. és XXXV. Országos Tudományos Diákköri Konferencián is első helyezést ért el az Alkotmányjog Tagozatban. Dolgozataiban az alkotmánypreambulumok dogmatikai és normatív perspektíváival, valamint az alkotmányos identitás koncepciójával foglalkozott. 2021-ben tagja volt az ELTE ÁJK Monroe E. Price Media Law Moot Court elnevezésű, nemzetközi médiajogi, szólásszabadsági és adatvédelmi perbeszédversenyen részt vevő csapatának. Az Alkotmányjogi Tanszék tudományos diákkörének aktív tagja volt, ezzel kapcsolatos tevékenységéért Hajnóczy-díjban részesült. Rendszeresen publikál tudományos folyóiratokban, 2021-ben az Országos Tudományos Diákköri Tanács Pro Scientia Aranyéremmel díjazta.
Dr. Kukorelli István negyvenhat esztendeje oktat alkotmányjogot az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán. A Bibó István Szakkollégium alapító tagja, a Közjogi Tudományok Műhely egyik vezetője. 1999 és 2008 között alkotmánybíróként tevékenykedett. A Karon működő Állam- és Jogtudományi Doktori Iskola vezetője, Deák Ferenc-díjas jogtudós. Az egyetemért végzett tevékenységéért 2016-ban az ELTE Szenátusa Pro Universitate Emlékérem Arany fokozata kitüntetésben részesítette. Témavezetői tevékenysége elismeréseként az Országos Tudományos Diákköri Tanács Mestertanár Aranyéremmel tüntette ki. Fő kutatási területe az alkotmányos alapjogok és az ellenzék jogai az Országgyűlésben. Egyetemi munkáját már a kezdetektől kíséri a tehetséges hallgatók felfedezése és a velük való foglalkozás.
– Milyen szerepet játszott egyetemi tanulmányai során az, hogy 2018 tavaszán részt vett az Alkotmányjogi Tanszék által meghirdetett Közjogi Tűnődések című kurzuson?
Szabó Patrik: Ezen a kurzuson ismerkedtem meg Tanár úrral, itt kezdődött a munkakapcsolatunk. Az első OTDK-dolgozatomnak ő volt a konzulense, Szentgáli-Tóth Boldizsárral karöltve. Egy másik fontos kapcsolatom is született ennek a kurzusnak a kapcsán. Közeli barátok lettünk Molnár Kristóffal, akivel azóta is nagyon jóban vagyunk. Ez a barátság is az egyetemen, a közjogi kérdéseken való közös gondolkodással kezdődött, és részben ma is abból táplálkozik. Ezek a kurzus legnagyobb hozadékai a számomra. De ez a kurzus alapozta meg az Alkotmányjogi Tanszékkel való kapcsolatomat is, ami ezért is izgalmas. Az egykor Közjogi Kör néven futó tudományos diákkörbe másodévesen kerültem be, ahova Burján Evelin és Cseh Kristóf hívtak meg. Ott találkoztam először az igazi pezsgő egyetemi élettel. Ez egy remek műhely volt, amely próbálta kivirágoztatni az intellektusunkat. Meghatározó élmény volt a számomra, hogy olyan hallgatókkal dolgozhattam, akik már akkor is alaposan értették ezt a területet, és bele is tették a szükséges munkát. Ők akkor még hallgatóként olyan színvonalú órákat tartottak nekünk, mintha az egy egyetemi szeminárium lett volna. Ez nagyon motiváló volt, abból a közösségből azóta majdnem mindenki PhD-hallgató is lett. Közöttük tapasztalhattam meg először az universitas szellemét, vagyis hogy az egyetem nem áll meg a tanórákon elhangzó tudásanyagnál, és hogy a hallgatók egymástól is rengeteget tanulhatnak.
– Egyenes út vezetett-e az alkotmányjogi érdeklődésig, vagy voltak esetleg kitérők?
Sz.P.: Volt némi jogtörténeti érdeklődésem előtte, de ez nem volt meghatározó a számomra. Voltam ugyan demonstrátor a Magyar Állam- és Jogtörténeti Tanszéken, ahol Gosztonyi Gergely tanár úr lelkes, motiváló irányításával dolgozhattam, de másodévesen már biztosan éreztem, hogy az alkotmányjog felé szeretnék elmozdulni, és a TDK-eseményekre is ide jártam inkább, már ezt megelőzően is. Ez azzal is összefügg, hogy az alkotmányjog már középiskolás koromban szerepet játszott abban, hogy az ELTE Állam- és Jogtudományi Karára jelentkeztem. Tizedik osztályos koromban egy könyvesboltban – valójában egy tévedés okán –megvásároltam Az elveszejtett alkotmány című könyvet. Ez a könyv – a maga kritikus attitűdjével – volt az első interakcióm az alkotmányjoggal. Nagyon érdekesnek találtam, és megerősített abban, hogy jogászképzésre jelentkezzem. Legfőképpen azért, mert elgondolkodtató, fontos társadalmi problémákat vetett fel, amelyeken később tovább gondolkodhattam.
– Merre vezet a pályája a diploma megszerzése után?
Sz.P.: A Polgári Jogi Tanszéken vagyok PhD-hallgató, és mellette ügyvédjelöltként dolgozom az Oppenheim Ügyvédi Irodában. Harmadévesen Éless Tamás tanár úrhoz jártam polgári eljárásjogi szemináriumra, akinek a hatására elkezdtem érdeklődni a peres eljárások iránt, mert láttam, hogy ez egy rendkívül izgalmas terület, ahol a tételes tudás mellett olyan készségek is számítanak, mint a retorika. Jelenleg a peres csoportban dolgozom, de sok más területbe is belelátok, és az alkotmányjogi tudásomat is tudom hasznosítani. Az elmúlt pár hónapban több alkotmányjogi panaszt is írtam már például, és szólásszabadsággal kapcsolatos ügyekbe is bevontak. Úgy látom, hogy nem nagyon lehet ezeket a területeket elválasztani egymástól, és hasznosnak gondolom, ha az ember több területen is igyekszik biztos lábakon állni, hiszen a praxisban úgyis majdnem mindennel találkozunk.
– A polgári jogi területen készülő PhD-dolgozatnak mi a témája, és mennyiben jelent váltást az eddigiekhez képest?
Sz.P.: A téma a korlátozott precedensrendszer. Témavezetőm Menyhárd Attila tanszékvezető úr, akivel még szakkollégistaként, a Mathias Corvinus Collegiumban (MCC) tartott kurzusain ismerkedtem meg. Több oktatóm és barátom véleményét kikértem, és végül hosszas gondolkodás után úgy döntöttem, hogy a Polgári Jogi Tanszéken szeretném megkezdeni a tudományos pályámat. Szerintem ez nem volt nagy cezúra, az elmúlt félév alatt azt tapasztaltam, hogy nagyjából mindegy, hogy melyik tanszéken vagyok PhD-hallgató, mert ha szeretnék, bárkivel együtt tudok működni, ha a másik fél is nyitott rá. Menyhárd tanár úrral is megbeszéltük, hogy ezt a témát többféle megközelítésből kell megírni. A korlátozott precedensrendszer tekintetében jogelméleti, alkotmányjogi, polgári eljárás- és anyagi jogi szempontból is fontos kérdések merülnek fel. Ezeket a vizsgálódás pontos fókuszát meghatározva egyaránt át kell tekinteni, és valami fajta szintézist kell alkotni.
Szabó Patrik első helyezést ért el dolgozatával a 2021-es OTDK Alkotmányjogi Tagozatában
– Professzor úr szerint milyen készségek, képességek kellenek ahhoz, hogy valaki egyetemi hallgatóként a tudományos életben sikereket tudjon elérni?
Kukorelli István: Ez egy nagyon összetett kérdés szerintem. Az elmúlt negyvenhat évben rengeteg hallgatóval találkozva úgy vélem, hogy lehet érzékelni minden csoportban, hogy ki az, akiben valami többlet megmutatkozik. A tehetséget könnyű felfedezni, mert ez abban rejlik, hogy az adott hallgató felkészült, olvasott, az egész részvétele, megjelenése olyan, ami felkelti egy kurzusvezető figyelmét. Arra gondolok, hogy nemcsak résekben gondolkodik, hanem szintézisben, illetve irodalmi, művészeti kérdésekben is fogékony. A tehetségek felfedezése egy nagyon fontos oktatói feladat, és miután ez megtörténik, figyelnünk kell rájuk.
– Mi az, ami Patrikban megfogta Önt, ami miatt úgy gondolta, hogy érdemes vele foglalkozni?
K.I.: A beszélgetésünk apropóján előkerestem azt a véleményt, amelyet a már említett Közjogi Tűnődések kurzus alkalmával írtam róla. Először is a hallgatók jelenléti ívén két felkiáltójel is szerepelt, az egyik volt Molnár Kristóf, a másik pedig Szabó Patrik – ez már azt mutatja, hogy felfigyeltem rá. A Mérlegen az Alaptörvény című kötetből választott személy szakmai véleményéről kellett referátumot tartaniuk. Herbert Küpper volt Patrik választottja, záródolgozatot is kellett írniuk, tehát mértük a képességeiket. Egy másik kurzus dokumentációját is elővettem. Patrik tagja volt az MCC-nek, és ott kértek a Közjog a talár mögött c. kurzus tartására engem. Körülbelül tízévente jön össze egy olyan klassz csoport, mint amelynek Patrik is a tagja volt. Itt gyakorlati találkozásaink is voltak, nagyon sok alkotmánybíróval beszélhettünk, láttam a csoporton, hogy nemcsak én, de ők is nagyon élvezik ezt a közös munkát, hiszen tényleg bepillanthattunk a talár mögé. Patrik volt a csoportbizalmi, ezért ebben is együttműködtünk. Az MCC kért tőlem hivatalos jellemzést is.
– Meg lehet-e osztani az olvasókkal, hogy hogyan szólt az a jellemzés, amely Patrikról szólt?
K.I.: Igen, ezt 2018 decemberében készítettem, és így hangzik: „Szabó Patrik kiemelkedő képességű hallgató, a kurzus időtartama alatt kvalifikálta magát a jövő évi OTDK-ra is. Sulyok Tamásból készült fel, rendkívül alapos, nagy műveltségű, szuverén gondolkodású, ugyanakkor szerény és kedves hallgató. Záródolgozata a kurzus egészét kritikai szemlélettel vizsgálta, sokat segítve visszajelzésként az oktatónak is.” Ezek után nem meglepő, hogy csillagos ötösre értékeltem a kurzus során végzett munkáját.
2014-ben Justitia Regnorum Fundamentum Díjat kapott Kukorelli István
– A hallgatói tehetséggondozás nagyon régóta a pályája részét képezi. Mi az, amit ez a tevékenység leginkább hozzáadott az Ön pályájához, személyiségéhez?
K.I.: Nagyon sokat, és bár közhelyszerűen hangzik, de legtöbbet valóban a tanítványaimtól tanultam. Főleg azoktól, akik kritikai értékelő alapon és mögötte csendes, nagy műveltséggel viszonyultak a kérdésekhez, és felkészülten vettek részt minden órán. Főként a mostani tömegoktatás korában kap nagyon nagy hangsúlyt a tehetségmentés, és kiemelkedően fontos oktatói feladat, hogy ezek a rendkívüli hallgatók utána is folyamatos figyelmet kapjanak. Talán annyi kritikát megfogalmazhatok az egyetemmel kapcsolatban, hogy ez ma még nem összegyetemi program. Az lenne az igazi, ha mindez az egész oktatói kar szellemiségét áthatná. Magyary Zoltánt szoktam idézni: „Nem az a professzor, aki tanít, hanem az, akinek tanítványai vannak.” Ez a természetes létformája a katedrának. Ez egy szent dolog, és tényleg így kell hozzáállni az oktatáshoz. Vannak erre jó példáim a bencés gimnáziumból, ahol végeztem, és itt a jogi karon is olyan professzorokkal találkozhattam, akiktől ezt meg lehetett tanulni, többek között Schmidt Péter, Németh János, Király Tibor, Brósz Róbert).
– A Bibó István Szakkollégium, amelyhez fontos kötődése van, a hallgatói tehetséggondozás kiemelkedő bázisát jelenti Karunk életében. Ön szerint miben tud a Bibó egyedülálló lenni ezen a területen?
K.I.: Mindig fontosnak tartottam, hogy ne csak sima jogtechnikusi képzést folytassunk, hanem mintaadó jogász értelmiséget képezzünk azokból, akik ezt külön vállalják. A szakkollégium ad valami pluszt a normál képzéshez képest. A szocializációra, közéleti cselekvésre nyitottak a tagok, kezdettől fogva nagy híve voltam a szakkollégiumi mozgalomnak, mert minden egyetemen nagyon sokat tesz hozzá a tehetségek kiválasztásához. Ritka, hogy egy szakkollégium adja az államfőt, a kormányfőt, a házelnököt, és a Bibó kereteiből indulva ez is meg tudott valósulni.
– Patrik miért éppen professzor urat választotta a tanszék sok oktatója közül?
Sz.P.: Nyilván tudtam róla, hogy alkotmánybíróként is rendkívül elismert volt, már ezért is nagyon felnéztem rá. A kiemelkedő szakmai tudása mellett az általa képviselt értékrend volt számomra meghatározó, ami egy alkotmányjogásznál rendkívül fontos. Mindig önazonos, a középút jellemzi, nem pártosodik. Emellett Tanár úr mindig úgy viszonyult a hallgatókhoz, hogy amikor ideje engedte, próbált nagyon odafigyelni rájuk. Szimpatikus volt az az életfilozófia, amely mindezek mögött érzékelhető volt, nevezetesen az, hogy a közjogász azért közjogász, mert a politika dolgain kívül áll, és úgy tekint rájuk, ahogy az a saját szakmai eszközrendszerén és lelkiismeretén keresztül megengedhető. Ez szerintem ma sokakból hiányzik. Olyan mentorra volt szükségem, aki ezt képviselte.
– Kik azok, akik rajta kívül meghatározóak voltak az egyetemi évei során?
Sz.P.: Több mentorom is volt az egyetemi éveim alatt. Szentgáli-Tóth Boldizsárt említeném, aki szintén Tanár úr tanítványa. Orbán Endre, aki a második OTDK-dolgozatomnak volt a társkonzulense a Nemzeti Közszolgálati Egyetemről, és Éless tanár urat is ide sorolnám. Ők mindenképpen sokkal többet adtak annál, mint amit az egyetem megkövetelt volna. Gosztonyi Gergely nevét is szeretném megemlíteni, aki a Price E. Monroe médiajogi perbeszédversenyen mentorálta az egész csapatot, köztük engem is.
Szabó Patrik és csapattársai a médiajogi perbeszédversenyen
– Meg lehet-e fogalmazni, hogy melyek a legfontosabb alappillérei egy, az Önökéhez hasonló mentor–mentorált kapcsolatnak?
K.I.: A kölcsönös bizalom az egyik fontos pillér, és az emberközeliség. Én szeretem első órán megkérdezni, hogy kikkel van dolgom, egy bemutatkozást kérek, hogy legyen valamilyen képem a csoport tagjairól. Ez azért is jó, mert tudja oldani az óhatatlanul meglévő oktató–diák hierarchikus viszonyt. De én erre nem ilyen viszonyként tekintek, és ha ezt sikerül áttörni, akkor el tudjuk érni, hogy a partnert lássák bennem, akivel lehet beszélgetni, akit lehet kérdezni. A jó kapcsolat és a bizalom alappillére az is, hogy ne csak egyfajta „bratyizás” legyen ez, hanem a tartalmi pedagógia is észrevétlenül működjék közben. Mindig szoktam emlegetni a pedagógia klasszikus triászát. Ne csak a tankönyvben lévő ismereteket adjuk át, mert azt el tudják olvasni a könyvből is, hanem készségeket, a kérdezés, a vita kultúráját, hogy mintaadó értelmiségivé váljanak. És a harmadik fontos dolog, az értékátadás. Néha észre sem veszik, hogy cselezek, vagyis hogy ezek hogyan és mikor történnek meg, miközben nagyon jókat beszélgetünk, vitatkozunk. Később veszik észre, hogy mindezek mögött ott volt a „tartalmi szőnyeg”.
Sz.P.: Hallgatói nézőpontból úgy látom, hogy azokkal az emberekkel tudtam sikeresen együttműködni, akiknek alapvetően hasonló elképzelésük volt a jogról. Azonosak voltunk abban, hogy milyen fajta precizitást és minőséget várunk el magunktól, mert mindig az volt a cél, hogy soha ne a középszerűt hozzuk le. A tanárokat szerintem sem önmagában azért kell tisztelnünk, mert a katedrán állnak, és ezt szerintem sokan nem realizálják. Én azokat az oktatókat tudtam tisztelni, akiken azt láttam, hogy olyan tudás birtokában vannak, amely már önmagában tiszteletet érdemel. Megtiszteltetés volt számomra, hogy velük dolgozhattam, ezért mindig megpróbáltam a tőlem telhető legjobbat nyújtani a saját munkámban. Szerintem egy hallgató a legtöbbet azzal teheti, hogy megpróbálja kihozni magából a legtöbbet. Ha az oktatónak van szeme hozzá, észre fogja venni a törekvést, és értékelni fogja. Ebből rossz nem történhet, a hallgató csak fejlődhet egy ilyen relációban.
– Hogyan történik meg azoknak a témáknak a kiválasztása, amelyekkel Patrik foglalkozik?
Sz.P.: Általában én kerestem meg Tanár urat, például az első témámmal. Ő soha nem mondott nemet egyetlen témára sem, mert szerintem az az elképzelése, hogy ha egy hallgató szeretne az adott témával foglalkozni, és az értelmes, akkor tegye. Az első OTDK-dolgozatomban a Nemzeti Hitvallással foglalkoztam, ez egy nagyon vitatott téma volt. Ez úgy került a látóterembe, hogy alkotmányjogból sokszor lehet úgy ihletet nyerni, hogy az ember éli az életét, és szembeötlenek a problémák. Még középiskolás koromban nyitottam ki az Alaptörvényt, a Nemzeti Hitvallás nagyon sok kritikát kapott a sajtóban, és engem mindig vonzottak az olyan témakörök, amelyekről nem volt egyértelmű az álláspont. A hozzáadott érték mindig az, ha megpróbálunk ezeken a területeken rendet tenni. Később az alkotmányos identitással foglalkoztam, erről ugyanezek a dolgok mondhatók el, ez manapság egy átpolitizált hot topic az alkotmányjogban. Itt is az vezérelt, hogy azt mondjuk el, ami szakmailag objektíven megfogalmazható. Ebben volt nagy segítségemre Orbán Endre, akit az Ars Bonin keresztül ismertem, és tudtam, hogy erről írta a doktori disszertációját. Így összefogtunk ebben a témában. Legutóbb Havas Bencével, a Munkajogi és Szociális Jogi Tanszék PhD-hallgatójával írtunk egy tanulmányt arról a rendeletről, amely a kötelező Covid elleni védőoltás munkahelyeken történő bevezetéséről szólt. Ez is nagy visszhangot váltott ki, tehát elmondhatom, hogy az új és vitatott témákat keresem, amelyekben mélyre lehet ásni. Azt gondolom, hogy a tudománnyal való foglalkozásnak az a végső célja, hogy valami újat tudjunk hozzátenni.
– Azt gondolom professzor úr, hogy ez a hozzáállás, amit Patrik most elmondott támogatott az Ön részéről. Így van ez?
K.I.: Patrik mindig megtisztelt azzal, hogy megmutatta az írásait, nem csak akkor, amikor témavezetője is voltam. Szinte a legtöbbet láttam, kíváncsi volt a véleményemre. Élvezettel olvastam az írásait, mert szellemesek, nagyon jól ír, látszik az írások mögött az, hogy kedveli és ismeri az irodalmat és a művészeteket. Nagyon ritka az olyan közíró, aki szellemes címeket ad. Nem bombasztikus címekre gondolok, hanem olyanokra, amelyek jogásziak is, ugyanakkor kellően provokatívak, figyelemfelhívóak. Példaként említeném a legutóbbi OTDK-n díjnyertes dolgozatának címét: „Az egyélű kard. Az alkotmányos identitás hazai koncepciója: problémák és lehetséges megoldási javaslatok.”
– Patrik nagyon veretes, jó stílusban ír. Minek köszönhető ez a képesség, és szerepel-e ez a tehetséggondozás során a fejlesztendő területek között?
Sz.P.: Az, hogy ki hogyan ír, egyrészt egy személyes adottság, amelynek a kibontakoztatása szerintem attól függ, hogy mennyit foglalkoznak az emberrel. Nekem szerencsém volt, mert velem ezen a téren is sokat foglalkoztak. Szentgáli-Tóth Boldizsár volt az első olyan mentorom, aki rettentően sok visszajelzést adott nekem az írásról. Sokat tanultam tőle arról is, hogy hogyan lehet ilyen típusú szövegeket jól megírni. Később másoktól is kaptam visszajelzéseket erről. Nagyon sokat köszönhetek azoknak, akik foglalkoztak velem, emlékszem az első OTDK-dolgozatomnál Boldizsártól 380 kommenttel kaptam vissza az 50 oldalas anyagomat. Ennek kb. tíz százaléka volt a tartalmi megjegyzés, a többi arról szólt, hogy akkor még nem tudtam, hogy miként kell összeállítani egy 50 oldalas szöveget, és ezt próbálta nekem elmagyarázni. Közben olyan finomságokra is figyelt, hogy egy-egy szó jelentése mennyire árnyalt, ezért nagyon nem mindegy, mikor milyen kifejezést használunk. Ezt most egyébként a praxisban is tapasztalom, ahol mindez – a terminológia pontossága mellett – még hangsúlyosabban érvényesül. Az írást illetően tehát nagyon jó alapokat kaptam egyetemistaként, amire később lehetett építeni. Azt gondolom, hogy nem mindenki olyan szerencsés, mint én, és sajnos nem sokaknak adatik meg a lehetőség, hogy ezen a területen is alapos egyéni mentorálást kapjanak. Ez a siker tehát nagyrészt a tanárok befektetett energiáján múlik, de természetesen a hallgató is kell hozzá.
K.I.: Hangsúlyt fektetünk az íráskészség fejlesztésére a mentorálás kapcsán, különösen olyan tanítványoknál, akiket tálentumos embereknek hívunk, és Patrik mindenképp ilyen. Még közöttük is sokféle tipizálás lehetséges, ilyen az egyéni habitus kérdése. Nekem azok a tálentumos emberek az igazán kedves tanítványok, akiknek van önképük, visszacsatolásuk, tehát kívülről is látják magukat és szerények. Ez egy rendkívül fontos dolog, mert a tudományban az a jó író, akinek jó önképe is van.
Kukorelli István 1999 és 2008 között alkotmánybíróként tevékenykedett.
– Mindkét dolgozathoz két témavezetőt választott Patrik. Mi az előnye ennek?
Sz.P.: Több szem többet lát, bármennyire is elcsépelt ez a mondat. A második dolgozatnál döntő szempont volt az, hogy Endre nagyon sokat foglalkozott ezzel a témával, disszertációt írt belőle. Tanár úr is mindig elolvasta, amit írtam, és visszajelzett. Azt is hasznosnak találtam, hogy Endrének és Tanár úrnak különböző a habitusuk, így a közös munka során a fiatalság és a megfontoltság találkozott. Endre jobban látta a szakmai kérdéseket ennél a dolgozatnál, mert öt évig csak ezzel a témával foglalkozott. Másik oldalról Tanár úr más aspektusokat tudott figyelembe venni, hiszen rengeteg tapasztalattal rendelkezik az OTDK-versenyek terén.
K.I.: Én külön örülök annak, ha társtémavezető lehetek, és az utóbbi évtizedben kezdeményeztem is többször, hogy legyen az adott dolgozatnál más konzulens is. Ez nekem is egyfajta kontroll és munkamegosztás is lehet, és természetesen nem tudok minden témához hozzászólást vállalni. Mostanában alig van olyan doktoranduszom, akivel ne így működnénk együtt. Ezek nagyon jó kiegészítések a témavezetett szempontjából, ezért nagyon örültem mind Boldizsár, mind Endre megjelenésének ezeknél a dolgozatoknál. Néha még vitatkoztunk is a Patrik által írtakról.
– Egy egyetemi hallgató miként kap publikálási lehetőséget olyan színvonalas jogi folyóiratokban, mint amelyekben Patrik írásai is megjelenhettek?
K.I.: Ebben is segíteni kell a hallgatókat. Patrik dolgozott például az Ars Boninál, illetve a szakkollégistáknál is ez egy kicsit könnyebb. Ösztönözzük, támogatjuk őket, és időnként fenyegetjük is őket a vészesen közelgő leadási határidővel. Körülbelül hét folyóiratnál maradtam szerkesztőbizottsági tag, döntően azért, hogy segíteni tudjam ezt a folyamatot. Így a folyóirat már lektoráltan kapja meg a tanulmányt, ami mindenképp könnyebbséget jelent, és abba is van beleszólásom, hogy melyik számban jelenjen meg egy adott írás, hogy aktualitását ne veszíthesse el. Patrik írásait látva a szerkesztőség felismerte, hogy nagyon színvonalasak a publikációi, és a fő cikkek sodrában lehet őket elhelyezni.
SZ.P.: A Tanár úr által elmondottakat csak azzal szeretném kiegészíteni, hogy a karon működő TDK-knak vannak saját folyóiratai, amelyek ISSN-számmal rendelkeznek, tehát hivatalosan is publikációknak minősülnek. Ilyen volt a Joghistória és a Közjogi Tükör, ami a publikációk szempontjából elég jó gyakorlóterep volt a hallgatóknak.
– Minek köszönhető a Pro Scientia díj odaítélése?
K.I.: Elsősorban magas színvonalú OTDK-dolgozatainak köszönhetően, amelyekkel kétszer is első helyezést ért el. A zsűri tagjai nagyon magasra értékelték mindkét dolgozatot, kiváló véleménnyel voltak. Amióta megalapították a Pro Scientiát, nehéz elnyerni a díjat, az elmúlt harminc évben, amióta egyáltalán létezik, öt kedves diákkörösöm kapott ilyen díjat. Ez az oktatónak is egy óriási megbecsülés, amelyet a Mestertanár kitüntetés is fémjelez. Jó tagnak lenni ebben a klubban.
– Mit jelentett ennek a díjnak az átvétele?
Sz.P.: Örültem, de alapvetően nem szoktam elszállni a díjaktól. Jó érzés, amikor elismerik az ember munkáját, de végső soron soha nem ez a cél, ez csak a hab a tortán. Talán tényleg nem túlzás azt mondani, hogy sokat elértem abból, amit hallgatóként lehetett, ez egy mérföldkő, ami jelzi, hogy értékes volt, amit csináltam, és jó felé haladok. Nem utolsó sorban pedig bekerülhettem egy olyan társaságba, ahol nálam okosabbakkal működhetem egy platformon. Most már inkább arra fókuszálok, hogy tartsam azt a színvonalat, amit ez az elismerés feltételez.
– Mivel tudnák bíztatni azokat, akik a jövőben szeretnének Patrikhoz hasonlóan ilyen kiemelkedő eredményeket elérni hallgatói pályafutásuk során?
Sz.P.: Tizennyolc évesen nem gondoltam, hogy ilyen eredményeket fogok elérni. Győrben nőttem fel, egy jobb gimnáziumba jártam, és mindig azt gondoltam, hogy itt nagyon fel kell kötni a gatyámat, hogy megálljam a helyemet. Néha kiderül, hogy nagyobbak ezek a félelmeink, mint a realitás, de ez nem feltétlenül rossz. Az egyetem egy erős olvasztótégely, itt mindenki meg tudja találni a helyét azon a szinten, ahol mozogni szeretne és jól érzi magát, mert sok különböző emberrel találkozhat, akik az elméleti és a gyakorlat területén egyaránt segítőkezet nyújthatnak. Nekem a saját és a barátaim példáján keresztül is az a tapasztalatom, hogy ha az ember lelkiismeretesen csinálja a dolgát, általában hozhatók az eredmények.
K.I.: Nagy híve vagyok az állampolgári ismeretek oktatásának már a középiskolában. Szinte minden évben van történelemtanárokkal találkozónk, és kérik ennek az oktatását. A választópolgári léttel párosulnia kellene egy ilyen tudásnak, ezt régóta vallom már. Több segítő szervezetnek lehettem tagja, és több mint 150 középiskolában oktattam állampolgári ismereteket. Úgy tapasztaltam, hogy a diákok nyitottak a jövőbeni egyetemük által nyújtandó plusz lehetőségekre, és mindig azt mondtam nekik, hogy a jog egy olyan varázslatos valami, ami az életünk minden szegmensét le tudja fedni. Ők tehát a társadalom orvosai lesznek, és ez egy nagyon szép hivatás.
A beszélgetőtárs Rácz Anna volt.
Többi nagyinterjúnk itt olvasható